A párduc-, medve- és sólyomistenek földre szállt fiainak utódait, felkentjeit nevetséges-félelmetesen imádó, szerény létnívójú pogány civilizációk közül az egyik lehetségesben, valamiféle Leopárdia fiktív világában időzünk. Itt is épp 2009 októberét mutatja a naptár, ám már maguk mögött tudják az ?ókori globalizmust? és a harmadik világháborút. Némiképp Az ember tragédiája Falanszter-színének paródiája körvonalazódik. A legfelső kaszt gyermekei és a jobbágyok ivadékai előtt egyként nyitott iskolában az érettségi van soron. A rangjára semmilyen okból nem méltó főpap feltétlen uralmán nyugvó, vallási berendezkedésű szolgatársadalom külsőre alig eltérő felnőtt és ifjú tagjai között sokfajta viszály és szenvedély áskál. Az általános szervilizmus és idiotizmus az egyfelől mind anarchikusabb, másfelől mind kérlelhetetlenebb döntések ki-kitörő agresszivitásában mutatkozik meg. A főpappal együtt mindössze hét főt számláló közösség (hat párduc-, egy medvehitű) áldozati jellegű szociokultúrájával egyenrangúan fontos a közüggyé váló magánszféra: a jámbor tanító a felesége, az immár türelmét vesztő tanítónő ágyában impotens, viszont egyik diákja (a főpap lánya) iránt szenvedélyesen érez, egy másik diákja pedig őt üldözi túlcsorduló szerelmével.
Nem dió-, de tökhéj kellene a túlzottan bőséges epikumú, mégis lapos história összefoglalásához, mert az iménti vázlat még semmi. A suta sciencefiction-lirizálásra, a jobb-rosszabb bemondásokra, a mesei-kabarés névtréfákra, a fölösleges aktualizálgatásokra (Gellért téri házasságkötő, négyes-hatos villamos) ki sem térhettünk. A tanító szamártejes, tűzcsóvás gyógykezelésére sem. Szerencsére Pintér Béla a maga írta laza történet, leginkább az iskoladráma felől megközelíthető szatirikus jelenetfüzér sikerültebb részeit kétségtelenül a színjátszás nyelvén tolmácsolja (ott, ahol nem vész verbalizmusba és formális mozgáskombinációkba). Sajnos azonban amiként a Szkéné hosszanti játékterének közepére illesztett kis forgószínpad is csupán lomha malomkerék módjára hajlandó moccanni, úgy a premier is üresen, közhelyesen őrli magát. Az áthallásos, keserű helyzetkép mindenestül roppant felszínes, a Pintéréknél megszokott, jóféle eklektika vékony gegekből próbál szerveződni. A színmű címe egy hamvába holt, ?komplex? oktatási módra, továbbá a megjelenítés montírozó technikájára, s végül a történelmi időjátékra céloz (?Mert ugye van az a világ, ami van, van az a világ, ami nincs, és a kettő között létezik egy harmadik: a lehetőség szerint létező?).
Mivel a rendezés bőven alkalmaz különféle vallásokra asszociáltató szakrális elemeket (templomi csengettyűt, füstölőt, óriási aranybálványt), s mert az előadás tónusa, fény- és eszközhasználata sokszor vált lassított ünnepélyességbe, a Párhuzamos Óra időnként képes a ceremoniális komolyság ködébe burkolni magát. Ezt persze az alpári őszinteségbe robbanó, alkalmanként tudatosan korlátozott és korlátolt nyelvezet ugyanúgy lelöki magáról, mint a produkció koncertszerű betétei (zene: Kéménczy Antal). A legkiérleltebbnek Benedek Mari jelmezskálája mondható. A földes talajon mezítláb közlekedő színészek hars zöld köpenye az iskolai miliőt és a falanszter ízetlen-éretlen közegét is közvetíti. Kiváltságos eseményen (szalagavató) a szürke a divatszín, a párducmintás a trendi. Osztály-hovatartozást jelez, kinek mi van, mi nincs a lábszárán, s jelmez a félmeztelenség is. Tamás Gábor díszlete alkalmatos, bár raktárnál és placcnál súlyosabb funkciót nem nyer.
Pintér Béla és Társulata természetesen ezúttal is az összmunkára épít, melyben Pintér a szólamvezető. Valamennyien sebesen, pontosan birtokba veszik, majd sehová sem mozdítják a nem is nagyon mozdítható alakokat. Thuróczy Szabolcs (főpap) kedélyesen rabiátus despotizmusa a monumentális férfiú tizenhat éve nem csillapított nemi vágyaival is összefügg. Roszik Hella (a főpap lánya) felpiszkáló, pimasz fruska, Friedenthal Zoltán (trónörökös) puhány akarnok, Enyedi Éva (tanítónő) és Szamosi Zsófia (jobbágy) a női félreszorítottság áldozatai, Quitt László (jobbágy) a pogány mise konkrétabb karakter nélküli ministránsa. Pintér Béla (tanító) önmaga megváltására felületes lelkiséggel törekvő, gyáva, halogató értelmiségi; nem hirdeti, csak csócsálja az igét.
