A Budakeszi Kompánia már megalapozta Zsámbékon a jó hírét, egy Médeia- és egy Rómeó és Júlia-rendezéssel. Előbbihez köze volt már Krzysztof Zilinsky lengyel rendezőnek, aki az idei munkát ismét összefogta, korrekt, minimál instrukcióival és csendes, ám határozott elképzeléseivel a mozgás, a gesztusok és a minimális szöveg szintéziséről. A legtöbb persze Lukács László társulatán, az alternatív színházi csapaton és egyben művészeti iskolán, a Kompánián múlott, elképesztő teljesítményt nyújtottak koncentrációban, és jó ritmusban, a témával és a közönséggel való folyamatos kontaktusban adták elő a sok kis etűdöt, amely végül összeállt egy egésszé, és lett is belőle meglepetés, kinek sírás, kinek nevetés.
Az idei, szélsőséges személyiségekről és társadalmi jelenségekről szóló bázis-tematikát követve ez az előadás is a közép-kelet európai identitás szürrealitására hívja fel a figyelmet, az elmúlt évtizedben felerősödő, extrém politikai tendenciákra és a kommunikáció csődjére ezzel kapcsolatosan, meg úgy általában is.
A három hét nomád színházi munka eredménye nemcsak az előadás, hanem egy kiállítássorozat, a próbafolyamatról készült fotókkal, a szigorú határokra asszociáló installációkkal, plusz maga a Bázis legszebb pontján, a társulat ideiglenes lakhelyén lévő hangárban zajlott előadás. Egy közös nyelv megtalálását célozza a fragmentált képsor, a sok, apró, kompakt jelenet. Mint valami szikralátás bombatámadás után, hallucinációkból, álmokból, jóslásokból, rémképekből, gegekből áll össze az egész.
A kezdő képen két katona látható, akik a határsáv két oldaláról méregetik egymást, köztük egy hinta, kezükben stilizált fegyver, amely tulajdonképpen hangszer, vagy, ha úgy tetszik pipa. Semmit nem csinálnak a katonák, Debreczeni Márton és Mózes Zoltán, csak járkálnak a területükön, mint két dürrögő, ám feminin fajdkakas. Idegesen méregetik egymást, de mégsem lesz verekedés, a végén épp, hogy meg nem csókolják egymást, homoerotikus-militárisan, de akkor bezavar az, hogy ismét elkezdődik az előadás, berongyolnak a határsáv-kereskedők, előugranak a csapóajtókból a markotányosok és csempészek, majd egy szerelmes pár, amely a hintán végzi, konkrétan és átvitt értelemben is.
Feltűnik egy gázálarcos karmester, Kemény Rozi, aki ördögi konyhájában rántottát süt, miközben a jövőbe lát, és emberszabású szalmababákból rak tüzet. Jön egy doktornő, a szebb világ részeg mérnöke, babakocsival, szívesen átsegít bárkit a túlvilágra, akár ikertestvére, az őrült orvos, aki úgy tessékeli be a paradicsomba a pácienseit, hogy előtte nemi átalakító műtétet ajánl (kicsi, kicsi operésön).
Hantos Násfa és Debreczeni Márton csúcsjelenete egy nukleáris család, bábgyermekkel, artikulálatlan hangokon játsszák el, hogyan esik szét az ember magánélete a hatalmi játszmák során. Van még itt szó anyjával erőszakos csecsemőről, vakon a meg nem született magzatával beszélgető lányról, az engedékeny kiképzőtisztről is, sőt, a színészekről mintázott, faragott marionettbábok kerülnek elő mint vendégművészek. A sok elsötétült, zavart elme aztán egy nagy légyhadsereggé áll össze, pontos koreográfiára a színpadon, és szertelenül repked össze vissza, míg meg nem jelenik a Legyek Ura, egy trófea képében, és ettől helyre áll a rend, egyszerre repülnek az undorító szárnyasok, valami határozott, pusztító cél felé.
A néptánc alapokon, népzenében gondolkodó társulat progresszív, innovatív módon használja fel a hagyományos mozgáselemeket, lehetőleg mindenféle kontextusából kiragadva, és megtoldva újabb jelentésekkel is. Itt semmi nem az, aminek látjuk, nincsenek erőszakos képek, az abortusz, a gyerekgyilkosság, vagy az abúzus egyéb, válogatott formái stilizált, izgalmas mozgáselemekkel átszőtt, tárgyakkal kiegészített képekben jelennek meg, de mégis hatásosak. Semmi szentimentalizmus, vagy hatásvadászat, itt bizony nem érzelegni, hanem gondolkodni kell. Összeáll végül a szélsőséges Európa térképe, leülnek a színészek és nézik a nézőket, határozottan. Nem lehet kikerülni a szembesülést.
