„Legyünk ott együtt a pillanatban” – Beszélgetés Oláh Krisztián zongoraművész-zeneszerzővel

A szerzeményeid nagyon különbözőek: némelyik szinte klasszikus zenemű, mások modern és „fogyasztói” jazzszámok.

Nagyon sok mindennel foglalkozom egyszerre; jelenleg nem is tudom elképzelni, hogy másképp éljek, írjak. A hazai viszonyok is azt igénylik, hogy négy-öt lábon álljon az ember. Szerencse, hogy sok minden valóban érdekel, ezért szívesen ugrom bele a legkülönbözőbb zenei projektekbe. Ez a sok hatás bizonyára tükröződik a szerzeményeimben. Azt hiszem, kialakult már egy olyan szűrő, amelyet a sajátomnak érzek, és átengedem rajta a külső hatásokat. Hosszú távon zeneszerzőként és előadóművészként is az a célom, hogy ezt fejlesszem, és ezáltal kikristályosodjon, mi az, ami valóban az enyém.

Ki vagy mi hatott, hat rád leginkább?

Tagadhatatlan, hogy az a zenei környezet, amiben felnőttem – édesanyám zongoraművész, tanár, édesapám jazz-zongorista, zeneszerző –, nagyon nagy hatással volt rám, megalapozta a zenéhez való viszonyomat. A magas művészethez, a klasszikus zenéhez, a jazzhez való viszonyulásomat nagy mértékben befolyásolta, hogy ötéves koromig milyen zenéket hallottam. Transzparens volt, hogy mit csinálnak a szüleim, nem kellett elmagyarázni, hogy mi történik velük napközben. Tudtam: édesapám abból él, hogy napközben zongorázik és zenét szerez, este pedig koncertezik, ahogy azt is, hogy édesanyám tanít, de ő is gyakran odaül a zongorához.

Nem voltak elérhetetlen polcon a remekművek: otthon Bartók, Stravinsky zenéje szólt, és természetesen jazz. Mindig más, attól függően, hogy édesapám milyen projekten dolgozott. Arra is emlékszem, hogy amikor tévénézés közben elkezdtem Bach kétszólamú invencióit viccelődve pötyögni, édesanyám figyelmeztetett: az ilyen remekműveknek meg kell adni a kellő tiszteletet és figyelmet! Megtanultam, hogy a legnagyobb mesterekhez csak alázattal lehet közeledni, de távolságtartás azóta sem keletkezett bennem velük szemben.

Miért olyan fontos számodra Józsefváros?

Lokálpatriótának tartom magam, nem tudok túllépni azon a romantikán, amit a városnegyed iránt érzek. Józsefváros mindig is nagyon fontos kulturális bázis volt – most talán egy kicsit másképp az, mint régen. Rengeteg nagy művészt adott Magyarországnak és a világnak. Csodálatos, hogy az utóbbi években mennyire dinamikusan fejlődik. Nagy öröm például, hogy szeptemberben már harmadjára rendezték meg a Józsefvárosi Jazzfesztivált, amelyen mindhárom évben volt szerencsém fellépni. Ezekre a koncertekre nemcsak a megszokott közönség jön el, hanem a kerület színe-java is, köztük olyan emberek, akik egyébként nem járnak jazzkoncertre. A színpadról is érezhető, hogy mennyire magáénak érzi a helyi közönség ezt a fesztivált.

Interjúidban gyakran beszélsz az önismeretről. Vásáry Tamás a fiatal művészekről olykor pár perc ismeretség után megállapítja, hogy „öreg lelkek”. Ez jutott eszembe a zenéidről és rólad is. Mintha te is az lennél…

Mindig volt bennem koravénség, ami gyerekkoromban talán még inkább érzékelhető volt. Az utóbbi négy évben kezdem úgy érezni, hogy egyre jobban közeledem a korosztályomhoz. Mindig voltak kortárs jó barátaim is, de sokszor inkább az idősebbek társaságában éreztem jól magamat.

Művészként mindig is fontos lehetett, de talán ebben a korban, amelyben élünk, kiemelten fontos az önismeret szerepe. A zeneszerzői és az előadóművészi munka eleve megköveteli, hogy képben legyek magammal kapcsolatban: tudjam, mennyit bírok el, hogyan tudok hatékony lenni, mikor vagyok rossz vagy jó passzban. A közönségnek már nem elég, ha valaki jó hangokat ír le egymás után, és érdekes új dolgokat talál ki, meg akarják ismerni a mögöttük álló embert is. Picit vadkapitalista hozzáállás ez: ebben a szakmában mi magunk vagyunk a termék, ezért meg kell mutatnunk magunkat. Ahhoz, hogy ezt jól bírjam, szükséges a határaim ismerete és tiszteletben tartása. Az, hogy mikor mennyit mutatok meg, mi az, ami segít abban, hogy a zeném a megfelelő közönséget találja meg. Fontos a kommunikáció és az önmarketing, de még fontosabb, hogy összhangban legyenek a produktummal.

A zene nem segíti az önismeretet?

Tud segíteni, de ugyanannyira össze is tud zavarni. A zene mindenképpen tükör. Megmutatja, milyen vagyok, főleg akkor, ha képes vagyok a megfelelést, a túlagyalást elengedni, és őszintén leírom, ami bennem van. Leginkább számomra fontos és jó, ha időnként ilyen szemmel is ránézek a szerzeményeimre. Akkor tartok igazán jól sikerültnek egy-egy darabot vagy lemezt, ha el tud indulni a saját útján, más-más érzéseket és reakciókat vált ki a hallgatóságból, és eltávolodik a személyemtől.

Racionálisan írsz, vagy kell hozzá valamiféle érzelmi hatás?

2020-ban újra elkezdtem a Zeneakadémiára járni, alkalmazott zeneszerzés szakra, ősztől pedig klasszikus zeneszerzést tanulok a mesterképzésen. Erről a témáról – részben a mestereim hatására – nagyon sokat változott a véleményem. Amióta elindultam ezen az úton, teljesen kikerültem a komfortzónámból. Ennek hatására folyamatosan formálódik, hogyan tudok a leghatékonyabb lenni a komponálásban. Most éppen a kettő között vagyok. Szeretnék megtartani egyfajta spontaneitást, ugyanakkor rengeteg praktikus dolgot tanulok, és sok olyan képességemet lehet még finomhangolni, amelyek révén strukturáltabban tudok zenét írni. Nulláról kezdtem a klasszikus zeneszerzést, előtte teljesen ösztönösen komponáltam. Óriási élmény felfedezni, hogy milyen az a közös zenei nyelv és megszólalási mód, amire mindkét műfajban képes vagyok. Hatalmas dolog számomra, ha teljesen megírt zene komponálása közben olyan élményem van, mint amikor jazz-zenekarra írok.

A zene szerepe folyamatosan változik. Mit gondolsz, hogyan alakul a világ, a társadalom viszonya a zenéhez?

Óriási változásban vagyunk. Nem beszélünk eleget arról, hogy akár csak az utóbbi pár évben is mi történt a zenével. A streamingplatformok révén teljesen átalakultak a zenehallgatási szokásaink, a közösségi média algoritmusai pedig naponta változtatják, hogy éppen hány embert tudunk elérni. Számottevő tömegek playlistek alapján választanak zenét, konkrét hangulatokhoz, eseményekhez igazítva: „music for rainy days”, „Mozart for studying”. Teljes kontrollunk van afelett, hogy mit hallgatunk. Csak kis mértékben jellemző ránk az, hogy új dolgokat keresünk, hogy olyan kultúrát fogyasztunk, amiről nem tudjuk, tetszeni fog-e, vagy sem. A mainstream pop- és fesztiválkultúra „tomboljuk ki magunkból” funkciója segít, hogy levezessük a heti stresszt és kikapcsolódjunk, de vajon elégszer érezzük-e úgy koncertek után, hogy valami megmagyarázhatatlannal többek lettünk? Ez utóbbi élmények igényéhez újfajta polgárosodásra is szükség lenne. Olyanokra, akik keresik a kultúrát, véleményt formálnak és vitatkoznak.

A kis burkomban pozitív tapasztalataim is vannak ezzel kapcsolatban. A kvartettünk elég széles spektrumban tud megszólalni: experimentális és könnyebben hallgatható kompozícióink egyaránt vannak. A koncertjeinken gyakran érzem, hogy a közönség és köztünk egyfajta energiaáramlás van, ami mindannyiunkra inspirálóan hat. Ezeket az élményeket igyekszünk megsokszorozni. Úgy gondolom, ezért érdemes ezt csinálni. Nálunk az váltja ki a legnagyobb elköteleződést, ha valaki koncertekre jár, mert ott olyan kapcsolódási pont jöhet létre számára, ami aztán az online kapcsolatig is eljuttathatja.

Szeretnéd, hogy a világ minden pontján elérhető legyen a zenéd, vagy inkább az alkotás fontos számodra?

Bár én is „a rendszer része” vagyok, és próbálom minél több ember előtt megmutatni magam, szerintem nem az az utam, hogy kiszolgáljam a közönséget. Hogy azt figyeljem, melyik stílus a legmenőbb, mire fognak a legtöbben reagálni, és ennek révén „jó számokat” produkáljak, népszerű legyek. Bízom a zenéimben és a közönségünkben annyira, hogy tudom: amikor őszintén játszunk, az jól működik. Azt nem tudom, mikor hány embert érint meg, de ha egyetlen emberben is elindul valami egy koncerten vagy lemezhallgatás közben, már megérte.

Jazz-zongoristaként nem nehéz klasszikus zenét játszanod? Ott nincs improvizáció, muszáj minden hangot kotta szerint játszani.

Nem tartom magam nagy klasszikus zongoristának, mivel nem fektettem a gyakorlásba a megfelelő „kilométereket”. Ha klasszikus, akkor a kamarazenélés közelebb áll hozzám. Ott rengeteg olyan eszközt tudok hasznosítani, amiket az elmúlt évtizedben jazz-zenekarokban szereztem. A klasszikus zene és zongorajáték ettől függetlenül szerves része az életemnek. A kvartett mostani programjában például van egy darabom, ami Liszt egyik művének folytatása. Az, hogy egyszer Beethoven-szonátával álljak színpadra, nem lehetetlen, de mindenképp várat még magára.

Az improvizáció tényleg mindig improvizáció?

Jó esetben igen, de természetesen az anyag száz százalékát nem a színpadon találjuk ki. A pillanat művészete és az improvizáció lényege az, hogy a dallamok, harmóniák és zenei ötletek az adott helyhez és környezethez igazodva hogyan jönnek elő belőlünk. Természetesen vannak ihletettebb pillanatok, amikor sok minden inspirálóan hat rám. Ám az is előfordul, hogy ezt éppen nem érzem egy koncerten, mégis improvizálok. Az adott pillanatban előhúzok valamit a fejemből, ami persze esetleg már máskor is elhangzott.

Sokat koncertezel, és nemcsak az Oláh Krisztián Quartettel (Oláh Kálmán Jr. – szaxofon, Orbán György – bőgő és Serei Dániel – dob). Milyen zenekarokban játszol még?

A saját zenekaromon kívül több izgalmas formációban is zenélek. Ács Dominika fuvolistával közös duónkban például klasszikus műveket, saját darabokat és improvizációkat játszunk, Gyémánt Bálinttal a kollektív improvizáció és a gitár-zongora duó hangzásának új rétegeit kutatjuk. Izgalmas és energikus alkotóműhely a Nagy Emma Quintet, amellyel teljesen más zenei nyelven szólalunk meg, mint a kvartettben, mégis ugyanúgy bele tudom engedni magamat. A Coltrane Legacy zenekarnak is szoktam hangszerelést írni; ott a teljes szabadság, az energiafelszabadulás van előtérben. De ezeken kívül is számos izgalmas projektben és zenekarban lehetek tag, például a Serei Dániel Refrectionben, a Karosi Júlia Quartetben, a Pankasticben, Szegő Dávid Daveform Quintetjében, valamint Mester Dániel BrothersBe projektjében, és egy izgalmas új formáció is készülődik korombeli európai jazzmuzsikusokkal.

A kvartettel mire készültök?

A zenekarunk egyik legfontosabb helyszínén, a Budapest Jazz Clubban különleges bérletes sorozatot indítunk novembertől. A sorozat témája az ihlet lesz. Az esteket az ihlet különböző formái alapján válogattam össze az eddig megjelent három albumunk zenéjéből. És készül már a negyedik albumunk is. A közönség ezeken a bérleti alkalmakon, egy-egy szerzemény ősbemutatójaként figyelheti meg, hogyan áll össze az új lemezünk, amelyet a tervünk szerint egy év múlva fogunk bemutatni.

Milyen előadóhelyen érvényesül legjobban a zenétek?

A koncertjeinken nem a helyszín és a nézőszám a lényeg, hanem a figyelem. Nagy szükség van azokra a lazító körülményekre, amelyek lebontják a vasalt fekete nadrágban, fehér ingben koncertre járás mítoszát. Olyan műfaj esetében, mint a jazz, ezt nagyon nehéz elérni. Az underground fesztiváloktól kosztümös revüműsorokon át a világ legnagyobb koncerttermeiig iszonyú széles skálán mozog a műfaj. Úgy gondolom, az emberek fejében továbbra is sok a téves képzettársítás a jazzről: összefüggéstelen, élvezhetetlen zajzenének, vagy éppen lift-, esetleg kávézói zenének tartják, vagy egy kis vörösbor és sajt mellé, a párjukkal töltendő romantikus estére választják. Ez mind szép és jó, de a jazz valójában egyikről sem szól. Sokkal inkább arról, hogy legyünk ott együtt a pillanatban, és akkor talán megtörténik a csoda.

Azt is fontosnak tartom, hogy egy-egy magyar jazz-zenekar Európában is meg tudja mutatni magát. Jó lenne, ha európai viszonylatban kialakulna a kép arról, mi az, hogy magyar jazz. Szerintem sok magyar produkciónak van profilja és mély mondanivalója; ezek érdekes, izgalmas színfoltok az európai jazzpalettán.

Hogyan lehetne a jazzt közelebb vinni az emberekhez?

Az európai jelenlét és a fiatalokhoz való közeledés fontos motorja lenne a pénz, a kulturális finanszírozás. Bár sok nagyszerű kezdeményezés van, és nézőpontváltás indult el, ami a következő években gyümölcsöző lehet, ha megnézzük azokat az országokat, amelyek nemzetközi szinten sikeres jazzexportőrök, akkor azt látjuk, hogy ott komoly összegeket fordítottak a nemzetközi jelenlétre.

Sok olyan előadóra és produkcióra van szükség, akik-amelyek eredetiek, önazonosak. Egyre inkább arra vágyunk, hogy minden hiteles, autentikus legyen. A magyar jazz első ránézésre nem illik a sorba, mert ebben a kontextusban a jazz akkor a legautentikusabb, ha amerikai. Ám improvizatív műfaj lévén nemcsak hogy meg tudta vetni a lábát szerte a világon, hanem országonként és régiónként sajátos megszólalási módot alakított ki, kölcsönhatásba lépve az adott ország zenei kultúrájával. Mi abban a szerencsés helyzetben vagyunk, hogy a zenei gyökereink hihetetlenül mélyre nyúlnak: Liszttől Brahmson át Bartókig, Kodályig és Ligetiig. Úgy gondolom, ezt az oldalunkat kéne ápolni és erősíteni, megmutatni a világnak. Annak, aki mély üzenetet szeretne közvetíteni, ezentúl minden olyan eszközt el kell sajátítania, amire a mai korban szükség van. Láthatónak kell lenni! Én ezt három-négy éve gyakorlom, és jól működik. Most úgy látom, el kell engedni, hogy megírjuk a nagy művet, és várjuk, hogy az emberek áhítattal közeledjenek az ismeretlen felé. A mostani információdömpingben ez nehéz, de úgy érzem, feltétlenül szükség van rá.

Jelenleg mi a legfontosabb az életedben?

Megtalálni az egyensúlyt. Tizenéves koromban úgy éreztem, hogy minden magától jön, és ez tényleg sok mindenre igaz volt. Aztán olyan pár év következett, amikor keresgéltem, hogy ki vagyok, hogyan tudok úgy működni ebben a szakmában, hogy ne veszítsem el önmagam. Sok mindennel meg kellett küzdenem. Később nagy váltás következett: önismerettel kezdtem el foglalkozni, véget ért az éjszakázás, a bulizás, és a sport meg temérdek munka jött a helyébe. Akkor úgy éreztem, hogy a helyemre kerültem, és már világosan láttam, mi a feladatom.

Az elmúlt négy év nagyon termékeny volt, és sok mindent kijelölt a következőkre nézve. De most rá kellett ébrednem, hogy napi 24 órából nem dolgozhatom 16–18-at, mert akkor hamar kiéghetek. Ezért fontos, hogy megtaláljam az egyensúlyt. Egyik legnagyobb példaképem, Kocsis Zoltán egyik utolsó interjújában a fiataloknak adott tanácsához igazodom: „Talán semmire nem kéne azt mondanunk, hogy nekem ez kell! Hagynunk kéne, hogy inkább a dolgok közeledjenek hozzánk.” Ezt szeretném elérni, és ez az egész életemre vonatkozik, nemcsak a zenére.

Krisztián szerzői oldala itt érhető el.

Fotók: Hartyányi Norbert / Kultúra.hu