Nem érezted úgy, hogy „kevés voltál a Csíksomlyói passió Mária Magdolnájaként”?
Tessék?
Farkas Dénes végig ezzel ugratott Téged a Nemzeti Színház egyik videójában.
Tényleg! Nekünk valóban ilyen csipkelődős a kapcsolatunk, és gondoltuk, kár volna eljátszani, hogy ez másként van. Akadnak olyan szerepek, amikor inkább segítő, „támaszték” vagy a színpadon. Akkor nem kell annyit magadra vállalnod, mert szétforgácsolod a nézők figyelmét. Erre a szerepre is kicsit így tekintek: fontos, szép, ugyanakkor segítő szerep.
Sokat tépelődsz azon, miként sikerült egy-egy karakter megformálása?
Bizonyos előadások többet vesznek ki belőlem, azokon többet agyalok, de nekem ez nagyon jól megy: lejövök a színpadról, és elengedem. A kritikus időszakot inkább a felkészülés jelenti, olyankor feszültebb vagyok, és ragaszkodom a „kis rendszeremhez”. A színpadra állás előtti másfél órának megvan a megszokott menete: mikor iszom az utolsó kávét, mikor sminkelek, és ha ebbe valami bekavar, azt nehezen viselem. Vannak, akik ilyenkor pörögnek, viccelődnek, még kétszer végigrohannak az öltözőkön, én meg inkább bezárkózós, befelé fordulós vagyok. Szeretem a nyugalmat.
Már gyermekként tudtad, hogy színésznő leszel?
Ez hamar eldőlt. Nagyon érdekelt a színház, korán elkezdtem olyan előadásokat, filmeket nézni, amik nagyobbaknak szóltak, érettebb voltam a koromnál. Látszott, hogy minden e felé terel, de soha nem voltam elvakult: rengeteg sportágban kipróbáltam magam, és szerettem az állatokat.
Mindig volt B terved?
Igazából nem. Édesanyám kérte, hogy legyen, ezért a felvételinél alibiből beírtam a második helyre valami kézműves szakot, de nem is mentem el felvételizni. Úgy gondoltam, ha nem vesznek fel színésznek, akkor majd dolgozom, utazom, de más munka komolyan nem érdekelt. Három éve végeztem, és ma már úgy látom: talán másként kellett volna.
Mit csinálnál másként?
Adnék magamnak egy-két évet, mielőtt felvételizek. Az utazás hiányzik leginkább. Most már nehéz kiszakadni a mindennapokból, nem hagyhatom itt az előadásaimat, mondván, hogy elmennék fél évre. Szívesen látnék világot; egyre inkább érzem, hogy még annyira keveset tapasztaltam.
Ez az egyetemi évek alatt nem okozott nehézséget?
Nem hiszem, hogy az embernek mindent a saját bőrén kell megtapasztalnia ahhoz, hogy a színpadon el tudja játszani. Erre nagyon jók például a könyvek. De elég lehet az empátia, a nyitottság. Hogy meghallasz történeteket magad körül. Nagyon durva lenne, ha mindent magamnak kellene átélnem. Inkább magánemberként érzem, hogy bár kívülről úgy tűnhet: ez szabad, bohém élet, valójában nagyon szigorú időbeosztást jelent, és sok áldozatot.
Mi jelenti számodra az áldozatot?
Nehéz megértetned a barátaiddal, hogy nem tudsz lefoglalni egy közös hétvégét két hónappal korábban, mert fogalmad sincs, mikor játszol. Nincs hétvége, mert akkor vagy színpadon a legtöbbet.
Időnként annyira telítődik az ember élményekkel, társasággal, hogy a szabadidejében nem vágyik összejönni másokkal.
Azt látom, hogy a „civil életben” – rossz ez a megfogalmazás, de nem tudok jobbat – az emberek dolgoznak és élnek, de az élet jórészt a munkájukon kívüli időszakot jelenti. Nekem viszont a munkám tölti ki az életem.
Kaposváron végeztél, és nagyon hamar, már diákként színpadra kerültél a Nemzeti Színházban.
Ezért hálás vagyok, mert az ember úgy tud bizonyítani vagy szintet lépni, ha kap lehetőségeket. Szerintem nagyon sokan tudnának bizonyítani, ha nagyobb feladatokat kapnának. Kis szerepben is lehet valaki ügyes, de igazán akkor tudja megmutatni, mit tud, ha magasra teszik a lécet.
A Psyché vizsgaelőadásotokat – amit a gyulai bemutató után sokáig a Nemzeti Színházban játszottatok – már efféle kihívásként élted meg?
Az még inkább a közösségről szólt, sokkal kevésbé voltam magamra utalva. Talán a Figaro házassága szobalánya volt az első komolyabb szerep. Szerencsére aztán jöttek a mind magasabbra tett lécek.
Soha nem érezted úgy, hogy egy feladat meghaladja az erőd?
Dehogynem! Volt, hogy úgy éreztem: ez nem igazán sikerült. Vagy utólag jöttem rá, hogy nem jól használtam ki a próbaidőszakot. Éppen A kassai polgárok augusztusi bemutatója után beszélgettünk a rendezővel, Szabó K. Istvánnal, amikor jött egy gondolat, ami sok mindent megoldott volna, ha két héttel előbb érkezik.
Mi jelentette számodra a nehézséget?
Maga a szöveg. Helyenként túlbeszéli a színpadi helyzeteket. Nem azt kellett volna játszanom, ami le van írva. Fontosabb lett volna azt játszani, amit a szöveg nem mond el, arra gondolni közben. De későn jött ez a felismerés. Küzdenem kellett az ellen, hogy túlságosan patetikus legyen.
A karantén időszak tétlenségét hogyan viselted?
Rosszul! Most jó darabig nem fogok próbálni, és előre félek, hogy mi lesz. Próbálom kigondolni, mit fogok csinálni. Értem, hogy ez kicsit ellentmond a korábbiaknak, de a kényszerszünet megerősítette bennem, hogy nagyon szeretek dolgozni. Kicsit munkafüggő vagyok. Ha inspirál egy munka, akkor boldogan ugrom ki az ágyból.
Mitől függ, hogy milyen egy munka?
Leginkább a csapattól. Hiába kapod meg a legizgalmasabb szerepet, ha nem inspirálnak a kollégák, nem jókedvűen dolgoztok, nem egyfelé húzzátok a szekeret. Ez még csak nem is attól függ, hogy kiben mennyi az akarat. Megfejthetetlen, néha miért nem áll össze a dolog, máskor meg miért sikerül.
A színészközpontú színházat szeretem. Nem bírom igazán, mikor a látványon van a hangsúly, vagy mozog alattam a színpad… Nézni is kevésbé szeretem az ilyen előadásokat. Bár a Woyzeck is látványos, mindent mi csinálunk, nem a technika vagy a gépezet oldja meg helyettünk. Szeretem, ha egy próbafolyamatban azon tudunk dolgozni, miként hangozzon el egy mondat két ember közt, és nem azon kell gondolkodni, melyik szimbólum mit jelent.
Bátran próbálsz?
Bátrabban, ha érzem a rendező és a partnerek bizalmát, ha „bele lehet dőlni”.
Kevésbé vagyok szabad, ha felülkerekedik bennem a megfelelési kényszer. A volt kaposvári osztálytársakkal például könnyebb.
Segít, hogy sokan együtt maradtatok a Nemzeti Színházban az osztályból?
Azt semmi sem tudja felülírni, hogy
belenézünk egymás szemébe, és pontosan tudjuk, mit gondol a másik.
Ennél nincs erősebb eszköz. Néha ezért esik jól elmenni kicsit máshová játszani, forgatni, mert ott egészen új impulzusokat kapok. Másként létezem, nem ismernek annyian, megszabadulhatok a rám aggatott címkéktől.
Milyen „címkéid” vannak?
Sokat kérdezek. Ami néha kötekedésnek tűnhet. Előfordul, hogy félreértik, és konfliktusos helyzetet eredményez. Lehet, hogy a modoromban van valami félreérthető?!
Ha konfliktus adódik, beleállsz?
Bele. Nem vagyok veszekedős, sem haragtartó, ezért számomra a konfliktus nem megrázó dolog. Öt perc alatt túl leszek az egészen. De nem hiszek az öncélú vitákban. Egymást szurkálni, bántani amatőr dolog. A színpadi konfliktusgenerálás kamu, attól nem fog jobban sikerülni egy jelenet. Bizalmi körben tudok a legjobban dolgozni. Száz százalékkal jobban teljesítek, ha nem arról van szó, hogy valakinek bizonyítanom kell: alkalmas vagyok erre. Hanem ez az alap, és együtt szeretnénk megoldani egy feladatot.
Ezt a bizalmat a Nemzeti Színházban kezdettől fogva érezted?
Alapvetően igen, bár mindig vannak jobban és kevésbé sikerült munkák.
Nemrég az egyik kereskedelmi csatorna Mellékhatás című sorozatában játszottál. Van időd forgatni?
Csak lehetőség kell hozzá: folyamatosan járok castingokra. Ha tudom, hogy esélytelen, mert egy magas, szőke, kék szemű nőt keresnek, akkor is megpróbálom. Egyszerűen mert a castinghelyzet nagyon izgalmas. Rövid időd van, azonnal értened kell az instrukciókat, és gyorsan reagálni. Minden ilyen helyzet segít: nő az önbizalmad, gyakorlottabb és felszabadultabb leszel.
Bár Kaposváron végeztél, a Nemzeti Színház társulati tagjaként sem lehet könnyű számodra a Színház- és Filmművészeti Egyetem körül kialakult helyzet. Hogyan éled meg?
Nagyon nehezen. Rendkívül rossz a közhangulat mindenütt. Olyan, mintha valamilyen végpontra jutottunk volna. Hitelesen megszólalni nem tudsz, mert nincs mód árnyalt véleménynyilvánításra.
Támogatod vagy támadod? Ennyi.
Ráadásul a szakmai szempontok összemosódnak a személyes történetekkel. A baráti körünk nagyon színes. A nemzetisek mellett vannak radnótis, katonás, örkényes, víges színészek, és köztünk továbbra sincsen feszültség. Az emberi kapcsolatainkat igyekszünk ettől megóvni.
Fotók: Eöri Szabó Zsolt / Nemzeti Színház. Nyitókép: Bezzeg Gyula
