? Jól gondolom, hogy nem fogunk mi arról beszélni, miért jöttél el Pécsről?
? Jól.
? Akkor beszéljünk arról, hogy gondolsz vissza a pécsi időszakra, és most mit csinálsz.
? Azt hittem, az évadban már biztosan nem lesz semmi, ehhez képest a második munkámban vagyok benne. A Kamrában még nem volt meg a bemutató, amikor elkezdődtek a próbák a József Attila Színházban Zsótér Sándorral.
? Nem rossz. Ezek szerint már tudják, hogy itt vagy.
? Felhívtam az ismerősöket. Amikor Dömötör András visszahívott, azzal kezdte, tudja, nagyobb szerepeket szoktam játszani? akkor állapítottam meg, hogy nekem ez nem derogál, egyébként is, a Kamrában nincs olyan kicsi szerep, ami ne lenne kihívás. Üdítő, hogy minden és mindenki új. S amikor dolgozni kezdtünk, élveztem, hogy most kevesebb van rajtam. Nem mintha nem szerettem volna azt Pécsen, hogy az én hátamon fát lehet vágni, de olyan jó mást is kipróbálni.
? Ezek szerint korábban sem bántál volna néha kisebb szerepeket?
? Nem fogalmaztam meg ezt így, de az megfordult a fejemben, hogy lehetnek nézők, akik unnak már, és eszembe jutott bizonyos feladatoknál, hogy ezt nem nekem kellene játszani. Talán ezért is élvezem hallatlanul a változást. Persze lehet, hogy azért imádok bemenni a József Attila Színházba, mert most bárhol ugyanilyen boldog lennék, és azt érezném, mint itt, hogy valami szokatlan történik velem. Tényleg nem akarok a részletekről beszélni, de ezek után az a gyanúm, egyébként is eljött az ideje, hogy változtassak. Egy ideig még valószínűleg élvezettel játszottam volna a szerepeimet, de így megmenekültem attól, hogy belefáradjak abba, amit pedig szeretek.
? Már főiskolásként is ilyen energikus és jó kedélyű voltál?
? Igen, szerettem az egészet. Erős társaság volt a miénk: Bartsch Kata, Kovalik Ági, Pető Kata, Tóth Orsi mellett ? hogy csak őket említsem ?, magas növésű, mélyhangú lány voltam. Megtanultam magam. Hegedűs D. Géza, azt hiszem, nagyon jól válogatott össze minket.
? Főiskola után mennyire maradtál vele kapcsolatban? Megkérdezed szakmai ügyekben?
? Azon a nyáron, amikor leszerződtem Pécsre, belekerültem az Anconai szerelmesekbe, amelyben Géza játssza az apámat. Ez az előadás azóta is repertoáron van, úgyhogy havonta kétszer stabilan találkoztunk, s akkor mindig volt kis időnk beszélgetni, tehát tudott az ügyes-bajos dolgaimról. Hozzáteszem, a hat év alatt nem volt komoly gondom.
? Nem tűnsz egy problémás embernek. Szinte mindennek tudsz örülni.
? Alapvetően igen, bár egyszer nekikeseredetten hívtam fel Zsámbéki Gábort, hogy már a sokadik zenés szerepemet kapom, pedig én prózai színésznő vagyok, mi lesz így velem. Hamar ráébresztett, hogy direkt szerencsés vagyok, mert éppen így lehet megtanulni a szakmát. Egyébként egy vidéki színházban hat év alatt annyi mindenben részt vesz az ember, aminél tényleg nincs ideálisabb egy pályakezdőnek. Nem volt tanulság nélküli például az sem, amikor elénekeltem egy oktávval a fiúk alatt, hogy Éjjel az omnibusz tetején. Béres Attila rávezetett arra, hogyan lehet a közönséggel megszerettetni azt a nőt, aki abban az előadásban voltam.
? Nem is tartott sokáig, hogy a pécsi nézők megkedveljenek.
? Az emberek szeretik a színházat, és aki színészként nem sajnálja ki magát az egészből, azt is szeretni fogják. A színészeknek pedig nyilván meghatározók a rendezők: nekem eddig leginkább Mohácsi János, akivel már az első pécsi rendezésében is dolgoztam, azután pedig mindegyikben. Az ő előadásaira jellemző, hogy személyesebben is megmutatkozhatnak a színészek. A képzelt betegben például az én termetemmel egyszercsak egy ?lelke van? típusú nőt játszottam, mert a kezdeti tizenkét oldal után úgy alakult minden, hogy a figurákat tényleg mi mintáztuk: merő élvezet volt. Aztán az Elveszett levélben már beleírta, hogy ?Zoé jön, sír, zokog?. Akkor azért kellett megdolgoznom, hogy legyen valami újabb is, mint sír, zokog ? de éreztem a feltétlen bizalmát, ahogy én is mindent elhiszek neki. Pécsen amúgy nagyon szerethető társaság volt. Amikor a Három nővérben játszottam először, meglepve tapasztaltam, hogy ott ugyanolyan, mint a főiskolán: lehet széket dobálni ? mármint mindennél fontosabb az előadás. Aztán egyszercsak negyven éves szerepeket kaptam, ami nem azért volt baj, mert bántotta a hiúságom, hanem, mert hiányzott a társulatból ennek a színésznői generációnak a tudása. Az idősebb kollégák pedig egy-egy előadásban ?hozzánk fiatalodtak? ? érdemes volt figyelni rájuk. Mindent összevetve hasznos egy vidéki társulatban pályát kezdeni, mert meg lehet szeretni a szakmát.
? És mindehhez képest milyennek tűnik első látásra ez a pesti szabadúszás?
? Mindenekelőtt külön szerencsének tartom, hogy ilyen hirtelen belekerülhettem két munkába is. Mielőtt elkezdődött volna Dömötör András rendezővel a próbaidőszak, a Kamrával tényleg eleve úgy voltam, hogy ott én a lábujjamat is szívesen bemutatom. A József Attila Színház pedig olyan, mintha egy rendes vidéki színház lenne ? nekem ez azt jelenti, hogy evidens az üzemszerű működése, és ehhez mindenki közvetlen, barátságos. Zsótér Sándor pedig olyan érdekes rendező, hogyha tetszik neki valami, megmondja. Amikor pedig az ember elindul a metró felé a próbáról, arra gondol, amire Zsótér korábban azt mondta: ?szép?. A helyzet éppen bíztató.
