Lélek és humánum – Beszélgetés Szakács Györgyi jelmeztervezővel

Korábban beszélt arról, hogy a jelmezek akkor jók, ha belesimulnak az előadásba, szinte észrevétlenül szolgálják. Vannak-e mégis olyan jegyek, amiktől „Szakács Györgyi-s” lesz egy előadás látványvilága?

Természetesen, bár ez soha nem szándékos törekvés. Az ember
személyisége minden munkájában megjelenik. Egészen másképp dolgozom ma, mint a
tervezői munkám kezdetén. Akkoriban mindig megfogott egy-egy figura, és abból
kiindulva kezdtem el a darabról való gondolkodást, most viszont a nagy egészből
indulok ki, erőteljesebb a rálátásom.

A Katona József Színház Lear királyának jelmezeit
tervezte nemrég, ám negyven évvel ezelőtt már dolgozott egy Lear királyban
Miskolcon, Csiszár Imre rendezésében, Major Tamással a címszerepben. Amikor
ismét előkerül egy darab, amellyel korábban már foglalkozott, tiszta lappal
indul?

Nagyon sokszor megesett velem, hogy többször megterveztem ugyanazt a darabot, és olyankor teljesen el tudtam vonatkoztatni a korábbi előadásoktól. Más rendező, más környezet, más színészek, más aktualitás – ez mind hozzájárul, hogy egészen eltérő stílusú előadás szülessen. Nagyon ritka, hogy azt érzem: nem tudok egy darabot még egyszer megcsinálni, de volt néhány ilyen kiemelkedő előadás az életemben.

A Katonában 1985-ben bemutatott Három nővér tökéletessége egészen magával ragadott. Olyan volt, akár egy zenemű: pontosan le lehetett volna kottázni. Ezt persze csak később érzi az ember; a premier után el kell telnie bizonyos időnek, míg kívülről tud rátekinteni. A Három nővér esetében úgy éreztem: nem tudnék még egyszer hozzányúlni, vagy legfeljebb nagyon másként, ám szerencsére szóba sem került.

Ilyen lenyűgöző élmény volt még a miskolci Peer Gynt Csiszár Imre vagy a kaposvári Marat/Sade Ács János rendezésében. Az utóbbi rendkívül érzékeny történelmi pillanatban készült: olyan volt, mintha szelepet nyitott volna ki a nézőkben. Ilyet sem azelőtt, sem azóta nem éltem meg színházban.

Az előadás egyik visszhangjában az ötvenes éveket idéző
jelmezeket egészen újszerű elgondolásként méltatták.

Ács János függetlenítette magát az előadás korától: az 1956-os forradalomról akart beszélni az 1800-as évek elején, őrültekházában játszódó történeten keresztül. A jelmezekben is ezt az áttételt kellett megmutatni, ez jelentette az új és szokatlan elgondolás alapját.

Elsősorban a drámából indul ki?

Az írott szöveg és a rendező koncepciója együtt szabja meg a
gondolati utat, amit bejárok. Nagyon élvezem az olyan munkát, ami szellemi
kihívást jelent, és nehezemre esik kommersz előadásokban részt venni, mert
olyankor nem érdekelnek a figurák, felszínes a mondanivaló. Ami nem érdekel,
azt nem is tudom jól csinálni.

Ez szerencsére ritkán esett meg a pályája során.

Valóban: olyan rendezők találnak meg, akik szükségét érzik,
hogy hozzáadjak a darabhoz valami mélyebb mondanivalót.

Sokat rajzol, kísérletezik, vagy inkább már fejben alaposan
átgondolja a készülő jelmezek küllemét?

Nehéz, amikor a próbák előtt le kell adni egy tervet, és később kizárólag pontosan azt lehet létrehozni. A kaposvári színház és a Katona csodálatos világát is az adta, hogy igazi műhelymunka zajlott. Mindig mindennek volt esélye a változásra, és mindig tudott több, érdekesebb lenni. Minden színházi előadás közös alkotómunka. Ha valami isteni ösvényre kerülünk, akkor nagyon messze tudunk jutni. Persze ez nem mindig történik meg, de vannak színházak, ahol könnyebben összeérnek a dolgok.

Ezt már a próbafolyamat alatt érzi?

Valamit igen, de olyankor még az elégedetlenség hajtja az
embert, hogy mit lehetne még jobbá tenni. A tökéletesség illúziója nem visz
előbbre. Bizonyos helyeken elmélyültebben tudok dolgozni, gyakrabban
csodálkozom rá egy-egy magával ragadó alakításra.

Sokat dolgoztam német színházakban, ahol a próbafolyamat
arról szól, hogy a rendező fejében kialakult elképzeléseket a legtökéletesebben
megvalósítsák. Ott a színészek többsége is ennek megfelelően, végrehajtóként
tekintett magára. Ez számomra mindig különös volt. Hozzám közelebb áll, ha a
próbafolyamat izgalmas szellemi játék, amelynek során egy alkotóközösség
ötletei egymást építik, gazdagítják.

Hogy jók-e a jelmezek, az mindig összefügg az előadás
minőségével?

Egy kevésbé jó előadásban nem lehet sikerült jelmez, ám
lehet sikerült ruha. Néhány évtizede volt egy spanyol barokk stílusú előadás,
amibe fantasztikus jelmezeket csináltathattam, mert volt pénz, energia. Az
előadás azonban csapnivaló lett. Néhány évvel később találkoztam a színház
igazgatójával, aki a szűkös anyagi lehetőségeik miatt elhatározta, hogy jelmezkölcsönzőnek
adja el a jelmeztárat. „Képzeld el, semmit nem akartak megvenni, csak a te
ruháidat!” – mondta. Ezért – mint jogdíjat – megkaptam egy kosztümömet, ami
máig a világ bármely pontján lévő jelmezkölcsönző prominens darabja lehetne. Ezt
mégsem érzem sikernek, mert önmagában kevés. Később megtudtam, hogy az egyik
ruhát évekig egy világhírű opera-énekesnő viselte a fellépésein. Szóval nem dolgoztam
hiába: a ruháknak volt további életük.

Régóta gyűjt régi ruhákat, kiegészítőket, táskákat. A
jelmezeiből is őriz néhányat?

Újabban szeretek úgy szerződni, hogy – mivel a színházaknak szűkösebbek a kereteik – egy-egy számomra különösen fontos kosztümöt megkapok a honorárium mellé. Szeretném megóvni őket az elmúlástól. Ezzel akár különleges alakítások emlékét is megőrizhetem az utókornak, mert a tárolás sajnos mindenhol katasztrofális.

Ön hol tárolja őket?

Raktárat bérelek. Mivel filmeken is dolgozom,
rákényszerültem, hogy helyet teremtsek a ruháknak.

Ott sorakoznak A napfény ízétől a Napszálltáig
a meghatározó filmek kosztümjei?

A napfény íze után a bécsi Lambert Hofer kölcsönző megvette a ruháimat. Ez megtiszteltetés, hiszen azt jelenti, hogy piaci értékük van, és Bécsben vásárolják majd meg őket. Jogdíjként ismét jelmezt kértem: a főszereplő Jennifer Ehle menyasszonyi ruháját, és talán még valamit. A másik főszereplő, Ralph Fiennes eleve úgy szerződött – már többször találkoztam ilyennel, például Viggo Mortensennél –, hogy kéri a kosztümöket. Ez egyfelől megtiszteltetés, másfelől azt jelenti, hogy nehéz utolérni a ruháimat.

Ha a Három nővér jelmezei nem lettek volna meg nekem, akkor tavaly nem tudták volna kiállítani őket a Bajor Gizi Színészmúzeumban. Zsámbéki Gábor, amikor Norvégiában dolgoztam vele, egyszer csak szólt, hogy „Te tudod, hogy árverezik a ruháidat?” A színház akkoriban így próbált plusz pénzhez jutni. Megnéztem őket, és jó néhány ruhám valóban az árverésre bocsátottak között volt, például Cserhalmi György jelmeze A mizantrópból, Székely Gábor rendezéséből. Felhívtam egy ismerősömet, és elküldtem az árverésre, hogy vegye meg nekem. Mindegyiknek külön sorsa van. Vagy másként jutnak hozzám, vagy az enyészeté lesznek, és az is megesett, hogy más tervező neve alatt láttam őket viszont a színpadon.

Van velük valami terve, vagy tényleg a színháztörténeti
emlékezetnek őrzi őket?

Szeretnék egyszer összeállítani egy albumot. Mivel a lányom
(Szlávik Juli – A szerk.) is jelmeztervezőként dolgozik, számára is fontos
örökség.

Most többnyire szép, mutatós kosztümöket említettünk, amik
egy jelmezkölcsönző számára is érdekesek lehetnek. De a színpadi jelmez
esetében csak néha követelmény a szépség.

Éppen ez a szép a foglalkozásomban: hogy rendkívül sokszínű, és minden tervezésnél izgalmas utat kell bejárni. Nagyon élvezem, hogy foglalkozni kell a darab korával, még akkor is, ha nem korhű előadásról van szó. Szinte minden este valamilyen történelmi folyóirattal alszom el, rendkívüli módon érdekelnek a történelmi összefüggések. Ha korhű, kosztümös filmről van szó, szinte biztosan nincs annyi idő, hogy akkor ássam bele magam. Sokat foglalkoztam az elmúlt évszázadok magyar történelmével az Árpád-háztól a török hódoltságon át a múlt századig. Amikor A Hídembert terveztem, érdekes összefüggésekre bukkantam. Előszeretettel jártam aukciókra, mert a rendszerváltás utáni években sok családi portré került kalapács alá, a katalógusokat a mai napig őrzöm. „Jé, hát itt vannak az én figuráim!” – gondoltam, hiszen másutt nem publikált, eredeti festményeken szemlélhettem meg őket.

A Hídembert sok kritika érte, hogy „túl színes” film. A hatvanas évektől ugyanis előszeretettel készítettek olyan 19. századi filmeket, amik – akár egy elsárgított régi fotó – fekete, barna, fehér színekkel dolgoznak, mintha szándékosan „besötétítenének”. Ez a téves elképzelés még a filmesek körében is járta, nemhogy a nagyközönség vélekedését illetően. Pedig a 19. század első fele kifejezetten színes világ volt az öltözködést tekintve. Csak a század második felére polarizálódott jelentősen a férfi és a női öltözködés: a férfi viselet lett nagyon sötét, ami jó ideig összefüggött a szabadságharcot követő időszak gyászával. Széchenyi sárga csizmában járt, sőt azt is feljegyezték róla, hogy volt, amikor teljesen rózsaszínbe öltözött, szóval még a saját korához képest is extravagáns volt.

A korhű munkáknál érthetőek a keretek. Egészen más, ha a
kortól elvonatkoztatva sajátos miliőt kell teremteni.

Ez az elemeltség inkább a színházi előadásoknál jellemző. A
jelmezek ott a koncentrált mondanivalót szolgálják, nem önmagukban beszédesek.
Számomra éppen az az izgalmas játék, hogy hol így, hol úgy kell megközelíteni
egy történetet.

A színházi büdzsé szűkössége elsősorban nehézséget jelent,
vagy olykor inspirálja is?

Több pénzből könnyebb dolgozni, ezt nem is érdemes
magyarázni. De kimondottan zavarban lennék, ha egy „szegény színház” a jelmezek
miatt komoly költségekbe verné magát. Ilyenkor súlyozni kell, hogy mi a fontos,
és mit tudunk elengedni. Kérdés az is, hogy fizikailag mit tudok megvalósítani.
A fővárosban jóformán már nincsenek saját színházi műhelyek, nincs kivitelező.
Ez komoly fizikai munka, ami rendkívüli összeszedettséget igényel.

Mennyire „színészre szabott” egy jelmez karaktere?

Nem csereszabatos. Beugrásoknál ez jelenthet nehézséget. Amikor
tervezek, először mindig a figura arcát rajzolom meg, anélkül el sem tudnék
indulni. Nem értek egy olyan jelmeztervet, amin arctalan figurák szerepelnek.
Nekem nagyon fontosak a színek, hiszen mindig érzéseket közvetítenek. Milyen
egy negatív figura színe, melyik szín közvetít szeretetteljes érzéseket? – ezeken mindig sokat gondolkodom. Emiatt nehezemre esik
bármivel elkészülni, sokáig bizonytalan vagyok. Az idő múlásával egyre többször
észreveszem, hogy túl bonyolultan gondolkodom bizonyos dolgokról. És ez a gátja
annak, hogy elindítsam egy jelmez elkészítését, mert mindig ott motoszkál
bennem, hogy talán másként jobb lenne?! Aztán amikor elkészül, magam is
rácsodálkozom, hogy miért volt ez számomra olyan nehéz út, amikor annyira
egyszerű. Molnár Piroska mondta éppen az említett Lear király után, hogy
„most látom, milyen tiszta, érthető ez az előadás”. Ez a legnagyobb dicséret:
hogy az a komplikált út valamilyen letisztult végeredményhez vezet.

A Színházi Kritikusok Céhe életműdíjjal ismeri el a
munkáját, ami azonban korántsem lezárt életmű.

Ha már ennyi év van az ember mögött, óhatatlanul elkezd azon gondolkodni, hogy még hány kiló csomagot fog tudni becipelni a színházba, hiszen ennek a szakmának vannak fizikai, erőnléti követelményei is. Nem fogok tudni annyit dolgozni, mint korábban, mert hiányzik a háttér: a varrodák, a műhelyek.

A megóvott jelmezeimmel is azoknak az embereknek szeretnék emléket állítani, akik segítettek. Egy-egy kosztümben benne van az a személy, aki megvarrta. A Három nővér jelmezeiben benne van Vrana Erzsi tudása, A mizantróp ruháiban Bene Györgyi szakértelme.

Ha Major Gyula bácsinak, a Nemzeti Színház főszabászának azt mondtam, hogy a 19. század végén viselik ezt a kabátot, és nem 1920-ban, akkor láttatni tudta a különbséget. A színészek sokszor, miután fölvesznek egy ruhadarabot, mondjuk egy 19. századvégi redengót – amit inkább ferencjóskaként emlegetünk –, egy erőteljes mozdulattal szétszakítják a ruhapróbán, hogy túl szűk. Olyankor el kell magyaráznom, hogy ez a kabát éppen azt szolgálta, hogy tartást adjon, és „egyben tartsa” a férfit.

Érdekes módon Ralph Fiennes ezt tudta: ő egyre azt szorgalmazta, hogy szűkítsük még. Szerintem fontos, hogy ezekben a filmekben olyan információkat adjunk a letűnt korokról, amik a mai ifjúság számára másképpen nem elérhetők. Engem mindig meghatott, ha egy bizományi boltba betérve mondjuk gyönyörűen megmunkált csipkére bukkantam. Ezek a tárgyak, ruhák egy örökre letűnt világ finomságát, részletgazdagságát idézik. Számomra a mai konfekcióruhák minősége, fantáziátlansága azt közvetíti, hogy az emberek igénye elveszett valami olyasmi iránt, amiben több a lélek és a humánum. Ezt a lelket és humánumot igyekszem belecsempészni a munkáimba.

A nyitóképet Csibi Szilvia készítette.