Az igazán remek kabarészámok - a mese a vadszamár-nézőről, különösen pedig Széles László szenzációs előadásában a rap-kabaré, a meg nem tanult szöveg helyett improvizáló színészek profizmusa (Széles mellett a most is nagyon jó Csuja Imre) - az első rész kiemelkedő jelenetei. Ez eddig rendben is van, no de azon már csak ne kelljen meglepődni, hogy Kárpáti akár álmából felkeltve is olyan rap-szövegeket tud írni, amilyet az erre a műfajra szakosodott, "főállású" szövegírók soha nem lesznek képesek. És bocsáttassék meg sznobizmusom, de abban sem látok különösebb említésre méltót, hogy Novák Eszter hibátlan tempóérzékkel és biztos ízléssel adagolt humorral, magas színvonalon irányítja az Örkény Színház összeszokott színészgárdáját, s hogy - kisebb zökkenőktől eltekintve - a frissen végzett főiskolásokat (Polgár Csabát, Vári-Kovács Pétert és Szilágyi Katalint) is az alkotóközösség egyenrangú tagjaivá tudja tenni. Azt tehát az első felvonás után már tudtuk, hogy ha Mácsai Pál, az itt is, ott is - mármint darabon belül és "civilben" is - színigazgató akarná, újjá tudná éleszteni a Madách téren a sajnálatosan nem létező magyar kabarét, hiszen szerzője, színészei és persze tehetsége is lenne hozzá; de ugye nem akarja, direktor úr?! (Bár, ha így belegondolok, miért is ne?! Hetente néhány este miért ne csinálhatna - persze csakis ezen a színvonalon, a Kárpáti-Novák páros vezetésével! - Mácsai kabarét az Örkényben?! Sorban állnának rá a népek. Én is.)
De ilyen első felvonás után hol lesz dráma a Bú(l)várszínházból? Miről ír Kárpáti Péter, mit rendez Novák Eszter és mit játszanak a színészek?
Ha nagyon megerőltetem magam, már ebben a lazán egymásra épített jelenetsorban is felfedezhettem egy emberi sorstragédia - nagyon halvány - körvonalait: a színház (itt: kabaré) részegítő sikert és felületes kapcsolatokat, árulást és szerelmeket végtelen mennyiségben kínáló világa magába szippantja a jóval többre hivatott, nagy tehetségű írót. A Hámori Gabriella megformálta, előbb turbékolón boldog, majd becsapott, megcsalt és egyre szerencsétlenebb feleséggel zajló jelenetek mintegy keretbe foglalják az első felvonást, s pontos ívet rajzolnak a tehetségét és erkölcsi tartását aprópénzre váltó ember által megtett, tragikus útról. Csakhogy ez az emberi értékvesztés-folyamat éppen csak meg van piszkálva, felületesen, amolyan kabarészinten van megemlítve. Mintha szándékosan lenne itt elkenve az igazi, színre kívánkozó dráma; Kárpáti itt és most nem írja meg, ki ez az író, ki volt és kivé lesz, mi hajtja - a pénz?, a nők?, a siker? - nem merül el saját történetében, mint tette például akár a Pájinkás Jánosban, a Tótferiben vagy az Országalmában. Ebben a hiányérzetben erősít meg, hogy éppen az a szereplő tűnik el az első felvonás harmada táján - komoly dramaturgiai űrt hagyva maga után -, aki a pokolba vezető útra, a színházba csábította Nagy Endrét: Kondor színigazgató. Mácsai remekel e szerepben: élvezettel, mértéktartó (ön)iróniával, pontos gesztusokkal, a gúny és az együttérzés biztos kezű adagolásával, a sokat megélt színigazgató mindentudásával játssza a szerepet, s éppen ezért - hiába tudjuk, hogy életrajzilag stimmel a Nagy Endrével történt szakítás története! -, ebben az előadásban egyszerűen érthetetlen váratlan távozása.
A második felvonásban több a dráma és kevesebb a kabaré, amitől azután érzékelhetően nő a nézők zavara: most akkor kacarászhatunk tovább, élvezhetjük a Medgyaszay Vilmával (Kerekes Viktória) kiegészült kabarét, a kellemes énekszámokat (zeneszerző: Lázár Zsigmond; az élőzenét szolgáltató, igazán profi zenészek inkognitóját mind a szórólap, mind a színház honlapja sikeresen védi), a felvonás elején elhangzó, igazi, remek konferansziét? Vagy áttolódik a hangsúly lassan Nagy Endre magánéleti és alkotói válságának kiteljesedésére? Erre is van utalás, hiszen már az első felvonás végén is volt egy igazán felizzó, gyönyörűen emberi-drámai néhány perc, amikor Nagy - újabb hazugságok kíséretében - hazatér feleségéhez. A folytatásban már a színigazgató Nagy Endrét látjuk, aki szerető(ke)t tart, meg talán meg is gazdagodott, mindenkinek, talán önmagának is hazudik, s közben azért színházat - kabarét - csinál, mert ez lenne az élete. A gond itt is "csak" az, hogy az emberi dráma folyamata, alakulása és motívumai, okai nincsenek kifejtve-megírva, hanem mint egy Nagy Endre életrajz adatai, be vannak idézve az egyébként továbbra is igen magas színvonalon előadott, igen élvezetes kabaréjelenetek közé. Sajnos az is jelentősen csökkenti az alkotói válságba jutott, erkölcsi értékrendjét egyre jobban elveszítő ember tragédiájában való elmélyülés esélyeit, hogy a főszerepre kiszemelt Polgár Csaba érzésem szerint ma még nincsen készen Nagy Endre megformálására.
Hiába nagyon tehetséges - ezt biztosan tudom, hiszen tanulmányai alatt számos vizsgaelőadásban volt szerencsém látni őt -, alakítása mögül hiányzik még a színészi és emberi tapasztalat, amely alapján akár Hámori, akár Kerekes Éva mellett például a végzetesen ellenállhatatlan férfit, a kibírhatatlan zsenit és az imádnivaló moral insanityt el tudná játszani. Hálás, de veszélyes műfaj a "színház a színházban" játék: a közönség mindig hálásan kukucskál be a színfalak mögé, s ez a Búvárszínház esetében sincsen másképp. Két, egymással szervesen csak kivételes pillanatokban összefüggő előadást látunk, remek rendezésben és sok kitűnő színészi alakítással: egy jó kabarét és egy vázlatosan megírt emberi sorstragédiát.
