Még gyerekként olvastam egy Császár István-novellát, amely arról szól, hogy egy férfi elmegy az orvoshoz a panaszával, aki azt tanácsolja neki: mindennap sétáljon egy keveset. A férfi értetlenkedik, hogy azt nem tud, mert nem érti, mit jelent: sétálni. Beszél valamilyen idegen nyelvet, kérdezi az orvos. Igen, mondja a férfi, németül és angolul. Akkor érti, ha azt mondom, spazieren, walk. Igen, mondja a férfi, ezek a szavak azt jelentik magyarul, sétál. De ő képtelen erre, ő csak valahova tud menni. Jó, mondja neki az orvos, hát akkor menjen valahova. De hova, kérdezi a férfi, aztán addig faggatja az orvost, amíg pontosan meg nem beszélik az útvonalat, a gyakoriságot, a napszakot, a tempót. Talán a bizonyosság kétségbeesett kereséséről szól ez a finom humorú írás, talán arról, tudunk-e kezdeni valamit a szabadságunkkal. Ez a divatjamúlt írás jutott eszembe, ahogy karikáztam visszafelé a néhai nyulak szigetéről, a Biciklis történetek című, a program szerint videójáték, improvizatív színház, egyfajta posztmodern gyóntatási szertartás keverékének mondott produkcióról a betondepó felé, mert egyre szomorúbban kerestem a bő egy óra értelmét és a rossz érzésem okát.
Nekem a bringa közlekedési eszköz, most sem sikerült máshogy használni - ebben a városban uszkve húsz éve biciklizem, ez volt az első eset, hogy cél nélkül kellett volna elindulnom. Álltam egy kis ideig hülyén (tudom jól, ez már rólam szól) a Gödör előtt, aztán elhatároztam, hogy egy nyugis helyre megyek, mert azt levettem, hogy befelé kell figyelni. Mivel gyengén értek angolul (tudom, azonnal meg kell tanulni), ügyes cetlikkel azonosítottam be a tennivalókat (nem tudom, mekkora technikai bonyodalmat okozott volna magyarul is felmondani a szöveget - a képernyőre írt szöveggel boldogultam). A biciklimre szerelt készüléken futó program szerint vagy kértem egy feladatot - a tizenegyből úgy négyet próbáltam meg - vagy meghallgattam másvalakiknek a felmondott nagyon személyes szövegét (akikről azt hittem, velem egy időben kerékpároznak, és lesz valami kapcsolatom velük, de közben értettem meg, hogy nem). A feladatok szerint amolyan vallomásosan kellett/lehetett volna mesélnem, például apámról, vagy arról, hogy kinek fogtam mostanában, esetleg régebben az utcán a kezét. A feladatok szövegében semmi számonkérés nem volt, nagy szabadságot hagytak, a technika ugyancsak: magam indítottam és állítottam meg a manókalandnál (amit már a háromévesek is képesek használni) sokkal egyszerűbb programot. Neki is rugaszkodtam, de pár tétova mondat után elkeseredtem, hogy miért nem tudok, miért nem akarok magamról beszélni. Azt mentségnek találtam, hogy nem tudom, kinek beszélek, és miért. De szerettem volna a feladatot jól megoldani: hallom ám, hogy hangzik mindez, sőt én tudom, mi van mögötte. Én vagyok. Különben is, annyira szimpatikus volt mindenki, aki ebben a produkcióban részt vett, és olyan élvezet elmondani történeteket, sőt kimondottan hasznos új helyzetben kimondani régi dolgokat, hogy nyilvánvaló volt: ez az egész jót akar, tehát nyitottnak, befogadónak és együttműködőnek kell lennem velük. De láthatom, most szembenézhetek magammal: én nem akarom. Nem vagyok elég jó szándékú, aki másról is jót feltételez, pedig néha szeretem ilyennek hinni magam. Milyen vagyok hát, hogy rossz érzéseim vannak ebben a szabad és békés helyzetben? Miért is nem akarom nekik adni pár történetemet? Hiszen attól, hogy odaadok néhány emlékmozaikot, még nekem is megmaradnak azok. Úgy viselkedem, mint azok a röhejes bennszülöttek, akik nem akarták engedni, hogy lefényképezzék őket, mondván, elviszik az arcukat.
