Magyarósi Éva a kézi rajz mozgékony, bármikor feloldható, visszavonható vagy továbbgondolható technikájából teremt komplex világot. Korábbi kísérleti filmjeiben ? a legutóbbi két éve a Filmszemlén kategóriagyőztes lett ? már rátalált a szöveg, a rajz, a zene és a mozgókép élményszerű ötvözetére, amit a 2000-es években kibontakozó VJ műfaja ihletett. A visual jockey teremtette élményvilág az ellenkultúrából született, melyben zenészek, képzőművészek és informatikusok szabják át a maguk anyagát egy hang-kép-mozgás-térinstalláció ötvözetté, tág körből kölcsönzött részleteket önálló művé illesztenek össze, egy jövőbeli technicizált összművészet produktumává.
Magyarósi a grafika felől közelít az új műfajhoz. Rajzait lassú, elnyújtott mozgások főszereplőivé avatja, a zene tempójára kanyarog a vonal, rajz lesz belőle, kiélesedik és egy fotó részeivel telítődik, majd a kontúr ugyanúgy, ahogy született, visszapereg a semmibe. Aztán színek jönnek, gomolygó világlátomások, foltokban kiteljesedő káprázatos pacák, ezekből is tér épül, amit a felületen módszeresen végighaladó, széles fehér sáv rétegről rétegre szépen ki is radíroz. Az emlékezet a kulcsa ennek a folyton születő és pusztuló valóságnak. Az édesapa elvesztése gyászmunkát hív elő, amit Magyarósi a maga eszközeivel végez el: világteremtő és világpusztító rajzolással. És bár síkokkal dolgozik, az élmény és a hangok hatására a felület kilép a térbe, bevonja a néző pszichikumát, misztikus asszociációkat mozgat meg, olyan erővel, hogy a tudatunkban megjelenik a modern tudomány által fölfedezett pszi-mező, az élőlényeket átfogó közös, sokadik dimenzió. A személyes fájdalom ebben a folyton változó kép-hang özönben feloldódik, anyagtalansága mindent betölt. A gyászból mindenki gyásza lesz, a gyerekkori emlékekből egy álomvilág rajzban és érzésekben kiteljesedett történetei, a saját családi fotókat holokauszt-túlélőktől kapott békebeli csoportképek folytatják.
A rajzoló megosztja az élményt. A tragédiából ünnepet teremt, aminek mindenki része lehet, halott és élő, a fotókról kivakart figurák és a koronás királylánykák, sőt a titokzatos vadon állatai is, a színek és a formák, a mozgások és a ritmusok mind egy lüktetés együtt pulzáló részecskéi. A rajzok, kollázsok, maratott üveglapok, fotók és az anyag középpontjába helyezett animációs film: anzixok egy belső utazásról, amelyben mindenki részt vesz, aki ebbe az alig megvilágított csarnokba lép. A bejárat melletti falon farost lapokra vitt fotók sorakoznak, vastag keretben, ez a sorozat még szinte hagyományos kép. De innentől kezdve egyre áttetszőbb látványokat kapunk. A hosszú, fekete folyosón üveglapokba mart fotók elevenednek meg, bizonyos részleteket nem látunk, másutt rajz, firka, gyerekkorban használatos jelek írják felül a fényképbeli helyzeteket. Képről képre haladunk, de a tudatunk egyben látja az egészet, miközben a következő terem teljes falát kitöltő film hangja zakatol a térben. Nem lehet nem belevonódni az élmény közegébe, nincs melléktér, nincs oldalirány. Ilyen az álom, a vízió felépítése: minden egyszerre van jelen benne, minden hatás egyszerre érvényesül. A Mélycsarnok autentikus térélményt kínál a megelevenedett látomáshoz. A rajzolás mechanizmusa uralja az élményt, de a vizualitással egyenrangú a hangok birodalma. Ezért nem egyedül Magyarósi a megvalósult mű szerzője: a tempót Víg Mihály szívritmusban lüktető, melankolikus zenéje diktálja, a hangulathoz Siegfried Lenz regényrészletei, Pilinszky János versei és Magyarósi saját szövegei tartoznak. És egy meghalt apa mozdulatlan, már mindig mosolygó képe.
