A rendező Glázer Attila kilépett hivatás-háromszöge keretei közül, s színre szánt mondanivalóját tapasztalt profival (értsd, nem műfaji határátlépővel), a munkáiban sűrűn üdítő meglepetésekkel szolgáló Hód Adriennel fogalmazta előadássá. A Négyszer szólók (a színlapon a második "ó" ékezete szójátékilag zárójelbe tétetett) címe szerint négy, egymásba olvasztott, szünettel el nem választott monológ. Cuhorka Emese, Kovács Kata, Hadi Júlia és Virág Melinda más és más eszközökkel ábrázol egy-egy figurát, érzetet, emléket, jelenést. Játékukban bőven ott a saját, a fiatal koruk adta-szabta határok közötti tulajdon megéltség, s az odaadás.
A Négyszer szólók egy izgalmasnak feltételezett vállalkozás tarka gyümölcse, nagy fába, bátran vágott fejsze, útközbeniség, letapogatás, ismerkedés, műfaji adok-kapok. Szűk órájában pergő egymásutánban sorakoznak a legkülönbözőbb minőségű szeletkék, s ami az egészből összeáll, alapvetően nyomot hagy az emberben, s ez már önmagában lényeges. Hogy a négytételes mű, egyetlen szövedékként, olykor-olykor bizony kifejezetten is érdektelen és távolító, talán pont e közeledési folyamat döccenőinek köszönhető. A produkció legértékesebb pillanatainak ereje azonban önmagában képes feledtetni a számos üresjáratot.
Melankóliát és meghitt humort a bizarral elegyít az est első tétele, A zenélő doboz: Cuhorka Emese fehér ruhás alakja mellig felrántott tütüben, térde alatt szalaggal, nyakát s száját takaró, szűk gallérral bontakozik ki a kéklő homályból. Beszél, s táncoshoz képest nem is rosszul. Próbateremben járunk (talán), körben láthatatlan társak, a tütü szorít, magánéleti szál rejtelmes foszlányai a levegőben. A bizarr vitrin-nippnek öltöztetett (jelmezek: Martin Krisztina) táncosnő megnevettet, s kétségben hagy. Személye, története nagy, nézőt és előadót próbáló csendekben bontakozik ki. Hogy ki is ő, nem jövünk rá. Keveset kapunk belőle, bár sokáig jó nézni, de idővel azt érezni, magára hagyták jelenetében, mely végül szívszorító szószilánkokkal zárul a vaksötétben.
A Vonaton című szóló számos momentumában idézi a maga valójában a vasutat, a pályaudvari búcsúzkodást. Kovács Kata "szabad?" kérdése - mely szédítő rap-pé sűrűsödik - idézi a kupéba lépés pillanatát. A táncosnő egy fénynégyzet széléről integet, s búcsúzkodik: havertól, nagyitól, ismerős nénitől, a megfelelő formulát alkalmazva. A ritmusszekció - hangfelvételről - vonatzakatolást utánoz tehetséggel. Hogy az utazó érkezik vagy elindul, nyitva marad: a Vonaton az úton levést, az ott maradó, vagy a hátra hagyott világ és az utas viszonyát mutatja rövid szkeccsként, értő érzelemmel.
Négyen voltak a talányos címe az est csúcspontját jelentő szólónak, melyet Hadi Júlia táncol, szavak nélkül. Fekete ruhás alakját a padlón, velünk szemben fekve, kalimpáló lábakkal látjuk gyönyörű fénypást végén, csillogó kontúrokkal. Vázsonyi János kiváló zenéje, s a nyugtalanító, magával ragadó jelenés kivételes egységbe áll. A feketébe öltözött Hadi Júlia játékában, bármily szűkre szabottan is, személyiséget ábrázol. Sűrű, tapintható karaktert, vampot és kislányt, karaktert és érzetet. Lidérces és érzéki jelenése mélyen befurakszik az ember szívébe, s emlékezni, azonosulni, lelkében turkálni készteti. A villámlásszerűen éles, váratlan vakufény (Glázer a "hazaiból" is átemel) szinte álomból riasztja az embert a tétel végén.
Próba a címe az est utolsó, ugyancsak izgalmasra sikerült, Virág Melinda tolmácsolta tételének. A táncosnő lábszárát, karját a függöny mögül "előre küldve" lép a térbe. Ruhája mellrésze teletömve porral. A finom anyag a földre szitál: az ember egyszerre gondol emberi hamvakra, lisztre, púderre, melybe a táncosnő kezei, lábai írnak finom, kalligráf jeleket. Virág Melinda a szín bal szélére begurított fényes fémedényt pataként húzza lábára. Táncát finom neszezés (talán cserépdarabok csilingelése) kíséri. Az edénykébe port lapátol, majd szájából vizet csorgat rá. Gipsz lehet a por, mert hamar megköt később. A táncosnő az arcára keni, betapasztja vele a saját száját. Időtlen csendben, a test hagyta nyomok rajzolatától övezetten rántja le aztán a félmaszkot arcáról. Nyugtalanító rémmese-szilánk, vége, tanulsága nincs, de megül a szívben, emlékezik s emlékeztet.
