Fényköntösbe, színek kavalkádjába öltözött szombaton a Magyar Nemzeti Galéria. A tömeg egyszerre lüktetett Barabás Lőrinc muzsikájával, és az élővé váló épülettel. Az eklektikával és fénnyel szabadon játszó designerek, Bordos László Zsolt, Kovács Ivó és Vicsek Viktor előmelegítették a hangulatot Fortunato Depero kiállításához. A reklámgrafikusként és formatervezőként is dolgozó olasz művész futurisztikus képei az avantgard kötelén táncolnak végig ? persze csak képzeletben.
A gyakran betűket, mértani pontossággal elkészített fejeket, alakokat festő alkotó mankót jelent a letisztult és érthető képeket keresők számára.
Saját korában úttörőnek számított, bár 1916-ban korántsem találta fel a spanyol viaszt a hangutánzó nyelvvel, mégis sajátos módon emelte ki a kuszaságból a relevanciát, mindezt formabontó jelmezeihez, kosztümjeihez felhasználva. A rá egy évre megfestett Balerina idol-t meghökkenéssel fogadták a kortársak. Nem csoda, hiszen akkoriban furcsának számított, ha egy fekete robot lemészárol egy balerinát. Az ördögök táncát is megfestő művész hatással volt az akkori magyar avantgardra is: Uitz Béla, Tihanyi Lajos vagy Scheiber Hugó festményein is érződik Depero hatása.
Az összesereglettek azonban könnyebben megemésztették mondjuk a Vogue plakáttervet vagy a Vanity Fair-t, amelyről egy robot vörös szemekkel mered ránk, szájában hosszú szívószállal. A Dinamo magazin alapítója egyébként Giacomo Balla-val is együtt dolgozott. Mintegy száz Depero művet kellett volna befogadnia az összegyűlteknek, ám csak néhány arcon sejlett fel az értelem halvány szikrája.
A galériában bóklászva életre keltek a műkincsek, fényköntösbe öltözve lendült mozgásba számtalan terem. Nem csupán a külső homokzatot, a belső tereket is a futurizmushoz igazították. Az évről-évre megrendezett éjszakai őrület gócpontja a Budai Várban található galéria, a legtöbb embert ez vonzza. Itt minden együtt van, ami kell: a klasszikus jazz, a hip-hop és a reggae zene összjátéka, amelyre egyszerre mozdul meg a főként fiatalokból álló közönség.
Az év majdnem leghosszabb éjjelén, csak egy barna hajú csinos nő áll megbabonzáva a máskor zord épületegyüttes előtt. Kísérője kérleli, hogy induljanak már, ám ő szemrebbenés nélkül csak annyit mond: ?Hadd érezzem még a fény lüktetését!?
