Nem sok olyan rockzenekar van a világon, amelyik harmincöt éve, megszakítás nélkül működik, koncertezik, és pár évente új lemezt ad ki. Vagy amelyiknek a ?legújabb? tagja is csaknem húsz éve játszik a bandában ? Mikkey Dee dobos 1992 óta erősíti a Motörheadet, Phil Campbell gitáros 1984-ben szállt be, Lemmy Kilmister, a rock n? roll egyik legnagyobb alakja pedig az 1975-ös zenekar-alapítás óta nem mozdul a mikrofon mögül. De nem túl gyakori az sem, hogy ennyi idő komolyabb (zenei) változás nélkül teljen el ? pedig a Motörhead harminc éve pontosan ugyanazt a rockzenét játssza. Na igen, kiadtak húsz nagylemezt anélkül, hogy komolyabb előrelépés történt volna ? így is fel lehet fogni. Meg úgy is, hogy harminc éve nem veszett ki a dög a bandából, és harminc éve minden lemez működik, nincs gyenge darab, nincs kísérletezés, nincs kompromisszum ? nincs semmi más, mint az egy vagy két gitáros, a basszus, a dob meg az ének: a szélvészgyors, mocskos, hibátlan rock n? roll.
Pedig Lemmy hatvanöt éves, és ebből a hatvanöt évből egyetlen egyet sem töltött azzal, hogy megpróbálja megóvni a hangját vagy az egészségét: a lexikonban valószínűleg az ő képe van a ?rock n? roll-életmód? mellett. Ez a pasas azért nem kaphatott vérátömlesztést, mert az orvos szerint egy normális ember vére megölné őt, ha keveredne az övével: biológiai csoda, hogy ennyi pia és drog után még egyáltalán életben van, jobb nem bolygatni a szervezetét. Ezek után az is minimum meglepő, hogy fogja magát így, nagypapa-korban, felmegy a színpadra, és ad egy olyan koncertet, ami földbe döngöli azt a jó pár ezer embert, aki leutazott miatta Tokajba.
És persze, hogy leutaztak: a Motörheadet látni kell ? vagy inkább hallani, mert ez nem az a zenekar, amelyiknek a látványban lenne az ereje (igaz, régebben volt pár őrült ötletük ilyen téren is). Azt ugyanis nem lehet mondani, hogy Lemmy és Phil bemozogták volna a nagyszínpadot ? közelebb jár az igazsághoz, ha azt mondjuk, el sem mozdultak a posztjukról. A látványért inkább Mikkey Dee volt a felelős: jó két méter magasba emelt dobcucca mögött iszonyú lelkesnek tűnt ? volt is alkalma rá, hogy megmutassa magát a közönségnek, egy hosszabb, remek dobszólóval. Aki azt hitte, hogy egy régi vágású rockzenekar dobosának elég a jó ritmusérzék, meg hogy másodpercenként egyszer eltalálja a pergődobot, nem is tévedhetett volna nagyobbat: a kétlábdobos, baromi gyors, hangulatos és változatos szóló megállta volna a helyét bármilyen metálzenakar koncertjén.
A többi meg: pont olyan volt, amilyennek lennie kellett. Meghallgatni élőben a rockzene talán leghíresebb számát, az Ace Of Spadest (és a Motörheaden szerencsére nem látszott, hogy már marhára elegük van belőle ? hiszen minden egyes koncertjükön kötelező lejátszaniuk, 1980 óta, különben a közönség szétszedné a színpadot), élőben hallani az Overkill elején és közepén az egyszerű, de mégis mindenkit beindító dobtémát, vagy Lemmyvel együtt énekelni mondjuk a Born To Raise Hellt, a Stay Cleant vagy a best of-szerű setlist bármelyik másik számát ? megfizethetetlen. Legalább egyszer az életben mindenkinek kötelező egy Motörhead-koncert, aki hallott már az életében rockzenét ? megnézni, hogyan tesz nagyobb hatást ez az egyszerű show az emberre, mint bármilyen progresszív és technikás együttes zenéjénél. Megnézni, mi is az a rockzene valójában.
