Próbálunk normálisan élni itt a soproni szállóban az erdő közepén, a játékterem mellett, a nyolcadikon, de nem lehet. Reggel arra riadok fel rendszeresen, hogy egy kulturális kaszárnyában vagyok, zörgetnek, hogy menni kell, húzni a bakancsot, és menetelni valamelyik színpad előtt. Alapvető hiba, hogy nem hoztam cipőpucoló neszesszert. Valamint ma hajnalban azt álmodtam, hogy kopognak a klerikális tüntetők és a Manson-koncert előtt megáldanak, aztán angyalszárnyakkal a hátamon, fehérre festem a színpadot. Ilyen az aktív pihenés.
Csak koraeste merészkedünk a fesztivál közelébe, semmi közéletiség, a Wahorn-Bakács-Para Kovács féle klubrádiós jófej mellékszálról lemaradunk, a taxisofőrtől viszont megtudjuk, hogy nem kifejezetten kedvelnek minket a helyiek, de ő legalábbis biztosan nem, mert egyrészt nagyon sokan vagyunk, másrészt meg hangosak a buszon, és furcsa zenéket szeretünk, holott...
 |
Kiszállunk félúton, nem ordítok, türelmes vagyok. Közel a Cool sátor, épp indul az Isolated (Joy Division emlékzenekar) koncert, otthon vagyunk végre. Más szempontból is emlékzenekar ez, a magyar underground zene egyik atyja, a nemrég elhunyt Gasner János gitáros, Müller Péter harcostársa is az alapítók között volt. Müller pontosan így énekli az Isolated című, a formációnak is nevet adó számot, meg a She's lost controlt, nem csak Ian Curtis jár a fejében, az tuti. Közösen húzzák az égi fesztivál zenészeinek, Kischner Péter gitárjátéka a csúcson, és még mindig, mint egy keresztespók, kaszál közben a lábaival. A dobosok láthatóságáért mozgalom újabb hőse itt, és egyben régi figurája Magyar Péter, aki most Molnár Gábor mellett állva dobol, fazekakon is, és a tánca nagyon jelenlévővé teszi a produkciót. Szakcsi Lakatos Béla új figura ebben a közegben, jazzbillentyűivel mi mást tehetne, simán beilleszkedik.
Közben iszonyatosan rákezd az eső, beszorulnak azok is, akik Anton Corbijn új filmjéből (Controll) ismerik a Joy Division zenéjét, de örülnek a találkozásnak, táncolnak, ahogy kell, epileptikusan. Köszönjük a zenei nevelést, feltöltődve megyünk bőrig ázni, Kardos Horváth Jánost nézni a Nagyszínpad kivetítőjén, amint a Kaukázus körében énekli az otthon tárgyi melegéről, a globalizációról, illetve a szerelem allegóriáiról szóló dalait. A Bungee jumping bezzeg működik, mindig vannak vállalkozó kedvűek, színesíti az ugrás a koncerteket, mert arra a néhány másodperce, amíg tart a zuhanás, ünnepelve hördül fel a tömeg. A Pesti est sátorba a Napra zenekar koncertjére lehet behúzódni, neo-cigány-rock zene, nagyon furcsa hatása van. Az énekesnő balladai alkat, el is játssza a bűvölőt, néha ska-ba fordul az egész, ami ráadásul autentikus, hiszen a cigányzenéből jön hozzá az umcaumca alap, csak nagyon hiányoznak a fúvósok a tökéleteshez, ellenben a gitár és a dob mesés. Fergeteges etnotoporgás a színpad előtt.
A Kispál és a Borz nagyszínpados produkciójára már eláll az eső és eltűnnek a guminők, ugyanis itt most az a szokás, hogy guminővel járnak koncertre a magányosok. Vicces, és legalább a fotósoknak is van kire lőni, bár, ami a színpadon történik, az sokszor érdekesebb. Nagyon tisztességes koncertet nyom le Lovasi és a pécsi krú, és vannak olyan pillanatok, amikor többségbe kerülnek a népzenészek a színpadon. A Csík hatása koradélutánról, de ez a hogyan mulat a negyvenes magyar rockzenész speciel jól áll Lovasinak. Szolidan és cigányzenére is, imponál a közönségnek, ahogy azt pedig nem értik, hogy miért éppen a fesztivál-promiszkuitás ellen buzdítanak. Biztos nem tudják, hogy sokuknak itt vannak a már félig felnőtt gyerekei. Ahogy nézem a tizenéveseket, már biztosan tudom, hogy konzervatív szülő leszek, amint a gyerek fesztiválérett korba lép.
A föld alól előkerült Limp Bizkitre, a kaliforniai hiphop-metálra megtelik a sártenger, ki is szalad, előkerülnek a fitness bajnokok is, a sötétben felizzanak a mobiltelefonok, és végig égnek, úgyhogy mára már fenn vannak a YouTube-on nyilván a koncert egyéb részletei. Magyar zászlót terítenek a színpad közepére, és egyáltalán nem jók az összekötő szövegeik. Túl egyszerű csávók ezek, viszont az energiájuk végtelen, szinte az egész koncert ideje alatt fel-le rohangálnak a színpadon. A VIP-ben utána kitör a diszkóláz, a Nagyszínpad elől is odagyűlnek táncolni az emberek. Fel nem foghatom, milyen zenékre táncolnak itt a döntéshozók, akik ugye a jó zenekarokat hozzák egyébként a bulira, vagy azok nem fogják fel, hogy abból meg kell mutatni valamit, nem csak a Szívthóm Alabama rockverzió meg a Vívörrákjú. Mégis ez tetszik mindenkinek, részegen.
Az angol Ladytron az éjszaka meglepetése, és jó, hogy van az új, elektronikus zenei trendekből is jelen valaki. Az MR1 sátor vállalta be, ahol utána, rárepülve a hangulatra, Kevin és Izil szinkron kever. A Dj duó jól felhúzza a bulit, tökéletes összhangban vannak, egymás kezével tologatják a potmétereket, sőt, egyszerre isszák meg az italaikat is. Az erdőből a zombik is előmásznak a tört ütemekre, aztán úszkálnak a zene hullámain. Nem messze innen kivilágított Trabant piroslik, képzőművészeti akció performansz zajlik épp, a festőművész-zenész ef Zámbó István áll, és magyarázza, milyen lesz a két kocsi, amit a segédeivel festenek. A pirosabbikra még kerül szögesdrót is, a másik pedig amolyan hippi dizájnra, nagyon vidámra sikerül. Állítólag elküldik ajándékba Németországba, szintén fesztiválra. Így kerülnek vissza, műtárgyként a gépek, amiket tőlük kaptunk annak idején. A Trabant az jó kocsi, és a két ütem is isteni.
