Azt hiszem, talán boldog az ember, amikor egyfajta kiteljesedésnek, valami olyasminek lehet szem-, illetve fültanúja, ami szép fokozatosan bomlik ki, formálódik meg, épül föl. Úgy gondolom, Fazil Say koncertje alatt ilyesmi történt. A legelejétől kezdve az volt a legfőbb benyomásom, mintha egy kísérlet részese volnék magam is, meg persze még nagyon sokan a Bartók Béla Hangversenyteremben, hisz Fazil Say zongorajátéka nemcsak, hogy egyedi, hanem zavarba ejtő, és úgy gondolom; jócskán megosztotta ezen az estén (is) a közönséget. Nem egy klasszikus értelemben vett zongoristáról van szó, hanem olyasvalakiről, aki leginkább a jazz, az improvizatív játék felől közelít afféle klasszikus művekhez is, melyek ezen este műsorára kerültek. Arról, hogy valakinek ez tetszik-e vagy sem, még talán mondhatjuk is, hogy lényegtelen ? természetesen nem az, de ebben az esetben inkább oda szeretnék kilyukadni, hogy Fazil Say képvisel valamit, egy olyan sajátos stílust, mely mindenféleképpen főhajtásra kell, hogy ösztökéljen mindenkit ? holott, ha jól emlékszem, ő maga volt az, aki minden taps közben kifelé menet lehajtott fejjel, meglehetősen szerényen távozott a színpadról.
Visszagondolva furcsa dolog ötlik fel bennem; két olyan egyéniség is az eszembe jutott, több alkalommal is az este folyamán, akik bizony nagyon is ellentétei egymásnak. Elsőként Szvjatoszlav Richter, két okból is; elsőként talán Szergej Prokofjev B-dúr szonátája miatt, melyet Richter mutatott be egykor, s amelyet Fazil Say is eljátszott ezen a szerda estén ? másodikként pedig azért a megjegyzéséért, amely arra vonatkozott, hogy csak egy leselkedő nézné szívesen, ahogyan valaki zongorázik. Ebből talán már következtetni is lehet, ki is a másik személy, aki felötlött bennem; Glenn Gould, akinek játékával, gesztikulációjával némi rokonságot mutat Fazil Say maga, s akinek játékát ? úgy hiszem ? látni kellett, ha adódott rá alkalom. De visszatérve a szonátára; személy szerint az Andante-tételre koncentráltam, vagy inkább fogalmazhatnék úgy is; ez az, ami igazán felkeltette az érdeklődésemet, ami igazán megfogott, és talán az egész este folyamán a piano-részek kidolgozottsága, érzékisége, igencsak költői indíttatása volt a leghátborzongatóbb ? hiszen ahogyan Kállay Katalin fogalmaz; a középső tétel egy lírai vallomás. Április 11. pedig nemcsak Fazil Say koncertjének napja, hanem a Költészet napja is egyben. A Prokofjev-szonátát megelőzően egy Janáček-darab hangzott el, utána pedig, egyfajta feloldásként; Haydn f-moll variációi ? mely az egyetlen olyan darab volt, ami nem a 20. század ?terméke?. De rögtön hozzá is kell tennem; Say-nak talán ennek a műnek az esetében is sikerült elérnie, hogy időben sokkal közelebb érezzük magunkhoz, mint amikor Haydn valójában megalkotta.
A szünet után a program szerint már csak két darab volt hátra; Bernd Alois Zimmermann: Enchiridionjának 2. kötete, illetve Igor Sztravinszkij Petruska című művének 3 tétele zongoraátiratban. De persze ez így nem teljesen igaz. Ha korábban azt írtam, hogy hátborzongató, akkor most újra érvényes számomra ez; például a Zimmermann-darabokkal kapcsolatosan, melyek szinte tökéletesen leképezték a 20. századot. Zaklatottság, frusztráció, kifulladás és megnyugvás ? mindez Fazil Saytól, aki, úgy tűnik, az ilyen dolgokra specializálódott. Talán a Sztravinszkij-darabnál volt érezhető egyfajta bizonytalanság, ami azzal is összefügghetett, hogy szinte az összes darabot kotta segítségével játszotta, s talán itt domborodott ki leginkább, miért is választotta ezt az utat. De ha volt is bizonytalanság, azt feltehetőleg mindenki elfelejtette ? már aki megvárta a ráadást ? azon improvizatív részek alatt, amikor is a zongorahúrokat szokatlan módon, kézzel fogta le Fazil Say, miközben játszott ? egészen rendkívüli hangokat csalva ki a hangszerből. Van egy szó, amit harmadszor is leírhatnék, de nem teszem meg. Így is túl sokat írtam, hiába, hogy ez a költészet napja. Boldog vagyok, hogy ezen az estén hallhattam és hallgathattam ? mert volt mit, és volt kit.
