Korniss Dezső: Tücsöktánc (1949)
Ez a sorozat elképesztő érzékenységgel mesél arról, hogy a háború miként destruálta az emberi értékeket és magát az embert. A zuhanás pillanatában lévő lény filigrán teste tehetetlenül lebeg a sárga képmezőn. Hiába szilárd alatta a talaj, ha nem képes rá támaszkodni: teljesen ki van szolgáltatva a körülményeknek. Bár a tücsök táncot lejt, az egész sorozat láttán végigfut a hátunkon a hideg; a homogén színek, az élesen lehatárolt képterek, a vibráló sárga borzalmas víziót sejtetnek: a háború utáni, értékvesztett világ képe ez.
Kondor Béla: A géprepülés géniusza (A repülés szimbóluma) (1964)
A kompozíciót uraló hatalmas angyal elképesztő erővel hat a szemlélőre. Körülötte ember alkotta építmények, az angyal kezében repülő. Kondort intenzíven foglalkoztatta a repülés, ám ezen a képen nem technikai vívmány, hanem a háború borzalmait idéző szerkezet a repülő, amelyet az angyal megpróbál megsemmisíteni. A képen egyszerre jelenik meg a repülés csodája és a zuhanás borzalma, amely a modern civilizáció törékenységére hívja fel a figyelmet. A kép nemcsak ikonográfiailag lenyűgöző: az angyal ruhájának festészeti minőségei a különféle módon felvitt felületek közötti pásztázásra késztetik a tekintetet.
Bak Imre: Tache (1965)
Ez a korai Bak Imre-festmény, amit még a zuglói kör tagjaként festett, a meglepetés erejével hat. A képen az informel (a második világháborút követő évtized új európai absztrakt festészete – a szerk.) és a tachizmus (foltfestészet – a szerk.) szellemileg telített, ám formáját illetően strukturálatlan világa jelenik meg. Itt még nincsenek zárt, szerkesztett, koncentrált struktúrák, a látványt a puha, érzéki formák és vonalak dominálják. Bak ekkor már elszakadóban van a konkrét látványtól, és egyfajta impresszió megragadására törekszik. Az erős, tiszta színeket párhuzamos és merőleges fehér vonalak törik meg, fénnyel töltve meg a kompozíciót. Olyan érzésünk van, mintha repülőgépből tekintenénk le a tájra, amelynek különféle elemei izgalmas struktúrát alkotnak. Bak nem sokkal később már szigorúan szerkesztett hard-edge (tiszta, erős színeket, éles kontúrokat és geometrikus formákat használó, az 1960-as években indult irányzat – a szerk.), konstruktivista kompozíciókat kezd el készíteni.
Kemény György: Hommage à Oppenheimer (1967–1968 körül)
Kemény a hatvanas években a pop-art legkövetkezetesebb képviselője volt. Frivol, pszichedelikus színekben tobzódó plakátjai meghatározták az akkori Budapest képét. A kiállított assamblage (háromdimenziós műalkotás – a szerk.) kivágott fotókból épül fel, amelyeket színes, tömeggyártott tárgyakkal egészített ki az alkotó. Az alsó réteg szigorú szerkesztettségét színes tányérok, képkeret, játékfigurák, kis kockák, sárga pukifólia és levágott ujj töri meg. A képről süt a fanyar humor és az irónia. Egyszerre tiszteleg az atombomba atyja, Robert Oppenheimer előtt, és igyekszik a hírneve ellen tenni. A laza és könnyed mű részleteibe hosszasan bele lehet feledkezni: minél tovább nézzük, annál több meglepetés ér.
Fehér László: Aluljáró II. (1978)
Ez a festmény Fehér korai, fotórealista korszakából származik (a fotórealizmus abban az időben szélsőséges provokációnak számított). Képén szociografikus érzékenységgel jelenik meg a lépcsőn haladó embercsoport; a görnyedt hátak, a lefelé néző tekintetek melankolikussá teszik a jelenetet. A szürkékkel megfestett kép a hétköznapok sivárságát, a hetvenes évek szűk levegőjét érzékelteti. A képkivágat egészen szokatlan, és esetlegesnek hat, az alkotást nézve úgy érezzük, mintha véletlenül exponált fotót látnánk.
Kelemen Károly: Vasaló medve, avagy nehéz az élet (1985)
Popovics Viktória azt írta Kelemen Károly Picasso-parafrázisáról, hogy „nem csupán megmosolyogtató szerepcsere, humoros fricska, hanem egy művészettörténeti concetto: a kék korszak-béli festmény későbbi, kubista stílusjegyekkel való átirata”. A par excellence remixművel Kelemen medveként írja be magát a művészettörténet nagyjai közé, és ezzel destruálja, súlytalanítja a hagyományt. Ezt a művet azonban nem csak a művész felől lehet megközelíteni: próbáljuk festészeti minőségeit is észrevenni. A piros és élénknarancs ecsetvonásokkal megfestett alkotás rendkívül érzéki látványt nyújt, míg a hátterében kuszán megjelenő háromszögek lendületessé teszik a jelenetet. Bár Kemény utal a korszak sötétségére, és a vasaló nő megidézése az élet nehézségét érzékelteti, a műben van egyfajta játékosság. Úgy érezzük, hogy bár a Kádár-korszak béklyói ekkor még erősen hatnak a művészekre, a művész képes az egészet felülről nézni.
Szentjóby Tamás: A szabadság lelkének szobra (1992)
Amikor a szovjet csapatok 1991-ben kivonultak Magyarországról, négynapos projektként fehér leplet húztak a Szabadság-szoborra, ami így kvázi szellemalakká vált. Az arctalan, mégis játékos figura egyszerre elrejt és hangsúlyoz, és a remélt szabadság bizonytalanságáról tanúskodik. Szentjóby gesztusa azért volt jelentős, mert megtisztította a szobrot korábbi politikai konnotációitól.
Wahorn András: Rohanó fiú nővel (1990)
Wahornnak ez a festménye megidézi a Vajda Lajos Stúdió szellemiségét, valamint az A. E. Bizottság dadaista és szürrealista világát. A mindennapi élet abszurditását hangsúlyozó mű főalakja az olimpiai lánggal futó kék alak, amelynek egyik karja és feje geometrikus nyúlványokká alakulva, kuszán kering a térben. A mögötte haladó nő teste hasonlóan destruált, körvonalai betöltik a kép terét, és olyan érzést keltenek, mintha behálózni készülne a kék alakot. Az erotikus felhangoktól sem mentes kompozíció tele van antik utalásokkal, és a kettő ütköztetése frivollá teszi a képet.
Imre Mariann: Szent Cecília (1997–2000)
Imre Mariann installációja nagyon érzékeny és finom. Betonból megformázott sziluettből, valamint a belőle felfelé irányuló szálakból épül fel. A hálószerűen felemelkedő struktúra az emberi érrendszerre vagy növényi indákra emlékeztet, és az emberi testből kiáramló, az isteni szféra felé közeledő lelket is elénk festi. Petrányi Zsolt így értelmezi a művet: „A rideg betontestet visszaveszi a természet, eggyé válik vele. A betonsziluett indarendszeréből kiinduló és a fentről lelógó fehér szálak összekötik az evilági testet és a transzcendens világot – ez utóbbi azonban láthatatlan. A szálak találkozásánál, a csomózás által kirajzolódik egy átmeneti állapot a két szféra között, mintha a testet éppen elhagyó lelket látnánk, ahogyan létsíkot vált; a sziluett szinte feloldódik a térben. Az installáció szokatlan anyaghasználata ellenére is finom hatást kelt: a test romlandósága, a transzcendencia, illetve a túlvilágra szenderülés kerül bemutatásra lírai megfogalmazásban.”
Batykó Róbert: Öngól (2019)
Batykó kompozíciója a számítógépes grafikai programok jelrendszerére utal. A piros négyzetek, a nyilak, a geometrikus formák a ma átdigitalizált világát ábrázolják. A kép alsó terét síkszerű, homogénnek ható felületek uralják, ám az alkotó az általa tervezett eszközzel, festészeti minőségekkel gazdagítja a geometrikus kompozíciót. A lehúzott festékréteg érzékivé teszi a művet, és kérdéseket tesz fel a festészet jelenkori érvényességéről. Mint Petrányi Zsolt írja: „Batykó lemond az ecsetkezelés személyességéről, de képei, mivel ragaszkodik a vászon, a felhordott festék és a komponálás hagyományos módjaihoz, követik a festészet hagyományait. Absztrakt képi motívumai egyedi technikával megfestett utalások, amelyek új dimenziót és jövőbe mutató perspektívát adnak a nonfiguratív művészet műfajának.”
Nyitókép: Szépművészeti Múzeum – Magyar Nemzeti Galéria
