A leselkedő ember ? ANDRÉ KERTÉSZ

Ahogy sétálunk végig az életút nagyobb csomópontjai köré szervezett termeken, az egészen korai, apró méretű kontaktképektől a Párizsban, majd New Yorkban készült fotókon át egészen a Washington Square-re néző lakás ablakából rögzített Polaroid kockákig, megdöbbenünk: André Kertész egész életében ugyanarról beszélt a fotóin. A szigetbecsei parasztházak végtelen csöndje, a párizsi metrólépcsők, a New York-i téren a hóban kirajzolódó lábnyomok és a harmincas évek avantgárd művészeiről készített különleges műterem-portrék ugyanannak a szemlélődő embernek a tekintetét hordozzák.

Kertész úgy fényképezett, hogy utána már nem lehet az ő nézőpontja nélkül látni a világot. Ráközelített a részletekre és fölfedezte bennük az egészet. Megfényképezte a hiányt, az ott nem lévő tárgyak és személyek nyomát, a személyiség kivetülését környezetébe. Már a legelső fotókon ez a legszembetűnőbb. A kor divatos amatőrfotó-eljárását használta: a negatívot közvetlenül a kontaktra vitte, sok felvételéből csak ez a bélyeg méretű változat maradt fenn. De látni rajtuk az első világháborúból hazainduló katonák tétova, elbizonytalanodó testtartását, ahogy a vonat indulására várnak: semmi hazafiasság nincs a beállításokban, csak néhány fiatal fiú halálos fáradtsága.

A tízes években készült fotók között már megjelennek Kertész későbbi nagy témái: az ablakból fényképezett városi jelenetek és a képen nem látható, képen túli világ felé tett gesztusok. Mindegyiken ott érezzük a fotóst, szinte látjuk, ahogyan a fejében összeáll a látvány és a gondolat, ahogyan kiemeli a látottakból azt, amire ráfókuszálva minden más is megmutatható, minden, ami a valóságon túl még ott lehetne, ami nem szorul a tér és a pillanat határai közé. Az Esztergomban készített kép a víz alatt úszó öccséről előrevetíti a tükröződések kimeríthetetlen játékát, ami jóval később a torz tükörben fotózott akt-sorozattal ér csúcspontjára. És már egészen fiatalon vonzzák az árnyékok, a házfalakra vetülő ember vagy fa árnyéka, az árnyék megszemélyesítésének izgalma, amiből majd később kirajzolódik Párizs jellegzetes, Kertész-féle arca. Valójában csak most, ebből a teljes életmű-tárlatból derül ki, hogy Kertész már a húszas éveiben, Magyarországon élve mindent tudott a fotográfiáról. Sőt, nagyon hamar megtalálta azt az egyetlen nézőpontot, a leselkedő, felfedezésre kész fotós attitűdöt, amit egész életében használt.

Ezeket vitte 1925-ben Párizsba, és az ott élő, sok nációból odavetődött művészek gyorsan rátaláltak Kertész tekintetére. Néhány évvel később már az ő szemével látták Párizst, ő mutatta meg azokat a helyeket, ahol Ady járt és írta a verseit, ő mutatta meg a párizsiaknak, milyen városban élnek. 1934-ben készült el az a világhírű fotóalbum, amelyben ezeket a képeket tette közzé. Ezekben az években csinálta a Torzulások című sorozatot is, ezt a kiállítás kurátorai külön teremben mutatják be, Párizs és New York között. Nem csupán az időrend, de a XX. századi történelem folyamata is itt kínálja a helyet ennek az egyedi sorozatnak. Európa ekkortájt lép olyan útra, ami Kertész és az általa képviselt értékrend számára elképzelhetetlen. Ezt a törést mutatta meg a párizsi vidámpark torz tükrében fényképezett aktok testével, amelyekből a torzítás ősvilági szörnyeket, sötét mitológiai ösztönlényeket hozott elő.

Felvétel a Torzulások-sorozatból

Amerikában született képei azt mutatják, hogy sohasem volt képes a magáénak érezni azt a világot. Magyarországon és Párizsban a tér és az ember viszonya átlátható volt számára, mindennek és mindenkinek megvolt a maga helye. Amerikában túl sok üres tér vette körül. Megpróbálta újraéleszteni a párizsi hangulatokat ebben a közegben, de hiába. Csak az utolsó, 1977 után készült sorozat tudott koncentráltan beszélni Kertész tekintetéről, az, amelyiket felesége halála után, az ablakból készített Polaroid géppel. A fotók előhívására használatos sötétkamra maga a szoba volt, ebből a zárt térből csinálta meg élete vége felé azokat a pillanatképeket, amelyek az egész pályát, Kertész teljes világát magukban hordozzák.