 |
| Elizabeth Olsen és Sarah Paulson |
Martha huszonéves lány, aki ? nem tudni, miért, de nyilván az elanyagiasodott, tulajdon-alapú, kapitalista világrend ellen lázadva ? fogja magát, megszakítja a kapcsolatot a külvilággal, és beköltözik valamiféle szekta táborába. Aztán meglepetésként éri, hogy az élet ott sem fenékig Woodstock, hanem egyebek mellett férfiközpontú, a szexuális kihasználáson alapuló, egy karizmatikus, manipulatív vezető köré szerveződő, tekintélyelvű csendes, leszedált rémálom. Úgyhogy a lány két év után otthagyja a tanyát, és egyetlen rokonához, nővéréhez költözik a kommuna ellentétének is beillő, fényűző tóparti házba, hogy ott próbálja meg kiheverni a megannyi közös megegyezésen alapuló nemi erőszakot és egy bizonyos, különösen nyomasztó emléket.
És a film pontosan ennyiről szól: a trauma kiheverésének kísérletéről. Ahogyan az egyik kritikusa megjegyezte: ?nincs történet, csak egy szituáció egy háttérsztorival?. Durkint ugyanis nem érdekli sem a múlt ? milyen volt Martha és nővére kapcsolata, mi történt a szüleikkel ?, sem az, hogy miért lett a lányból szektás. Amit vállal, azt viszont ragyogóan teljesíti is, elsősorban a Marthát játszó Elizabeth Olsen lebilincselő játéka miatt. A híres-hírhedt Olsen-ikrek (Mary-Kate és Ashley) kishúga szemében végig zavarodottság tükröződik, minden mozdulatán látszik, hogy nem tudja pontosan: megfelelően, társadalmilag elfogadottan teszi-e, amit tesz. Ezért folyamatosan vibrál körülötte valamiféle feszültség: a dolgok bármikor máshogy alakulhatnak, mint ami várható volt, a lány bármikor védekezésből támadásba lendülhet ? így lesz Olsen karaktere egyszerre veszélyes és szánandó. Ehhez az alaphanghoz illik a film sötét tónusa is, a visszaemlékezésekből lassan összeálló traumatizált múlt, és a szektában is folyamatosan vészjósló légkör, hol pisztollyal, hol saját nemi szervével hadonászó falkavezérrel (utóbbi képletesen értendő). A kiváló vágás pedig minderre rátesz még egy lapáttal: a snittek összefolyása ? mint amikor Martha a hétvégi ház melletti tóba ugrik bele, de egy múltbeli folyóba, a szektások fürdőhelyébe csobban ? ráerősítenek a látszólag békés jelen mégiscsak nyomasztó hangulatára.
 |
Azonban, legyen akármilyen jó is Elisabeth Olsen kétségbeesett identitáskeresése, száz percre ennyi kevés. Úgy legalábbis biztosan, hogy a rendező telepakolja a filmet kérdőjelekkel, de ezek hiába próbálják a nézői interpretációra bízni az események értelmezését, mert Durkin túl kevés fogódzót ad ? többnyire semennyit. Érthetetlen például, hogy ha a szekta tagjai hagyták elmenni Marthát (hiszen szökése után azonnal megtalálták, de csak annyit mondtak neki, hogy aggódnak érte, majd útjára engedték), akkor miért akarják mégis visszavinni magukhoz, vagy legalábbis megfélemlíteni őt. Nem tudni azt sem, milyen volt Martha a szekta előtt; mert az, hogy elfogadhatónak érzi bemászni az éppen szeretkező testvére és sógora ágyába, arra utal, hogy nem pusztán két év rossz hatásáról van szó. (Ha valaki húsz évig normális környezetben szocializálódik, két év alatt nem felejti el töviről-hegyire az összes társadalmi normát.) Ráadásul egy olyan jelenet kellős közepén fejezi be a filmet, amely rendkívül fontos az események jövőjét illetően, ám bármilyen utalás híján tökéletesen lehetetlen kitalálni, hogy mi fog történni. Ennyi elhallgatás már nem titokzatossá teszi a filmet, csak felhívja a figyelmet a kihagyott lehetőségekre.
A filmes látásmódja érvényességét, rendezői tehetségét felvillantó Sean Durkin kezében ott volt a lehetőség, hogy egy remek identitáskereső drámát és egy remek lélektani thrillert rendezzen Martha Marcy May Marlene címen ? de az egyiket önszántából kiengedte a markából.
