Forgács Péter saját elmondása szerint zokon vette, hogy a Filmszemlén nem a játékfilmek közé válogatták be alkotását, hanem a kísérletiek közé. Nem tisztem ebben állást foglalni, de mindenesetre iszonyatos erőpróbának tennék ki a gyanútlan nézőt, ha majdan a mozikban játékfilmhez hívnák a nézőtérre. Három perc híján kétórás, lelki-és fizikai erőt próbáló mű ez, nem könnyű esti kikapcsolódás. Beleroppan, aki nézi. Nem pusztán azért, mert nehéz, fájdalmas a téma: út a rosszulléttől a klinikai halálig, majd vissza egy furcsán megváltozott világba, hanem, mert maga a művészi megoldás, a film eszköztára is próbára tesz, mint maga a terjedelem is. Végtelenül hosszú. Lassú a milliméterről milliméterre, másodpercről másodpercre, képről képre való araszolgatás. Türelmet próbáló. Persze, hogy nem vágtázhatunk át a halálúton, mint egy akciófilmen, de a végtelenségig lecsupaszított, minimalista eszköztár szinte semmi kapaszkodót nem ad. Nem jöhetünk föl a víz felszínére, amint megtennénk, visszatol egy szó, egy mondat, egy újabb kép, megannyi elviselhetetlen teher a lelkünkön.
Nádas Péter maga narrálja a filmet: fölolvassa saját regényét. (Regényt mondok, de inkább napló, leltár az 1993-as, szerencsésen túlélt infarktusról.) Teszi ezt nem kellemes, hanem karcos, kopogó, szálkás hangon, szenvtelen stílusban, minden érzelmet, dinamikát nélkülöző hanglejtésben. Forgács a film érdemének tartja ezt, a színészek érzelmekkel telibb előadásmódját modorosságnak titulálva. Ez az álláspontja világosan kirajzolódik a szikár hang mellé kapcsolt kopár képi világban is. Zömmel fekete-fehér képek egymásutánja, egy el-elakadó fotóalbum lapjai zizzennek. Végtelen monotóniájukat megtöri egy-egy színes villanás, néhány archív fotó, itt-ott háttérzaj, máskor pár ütem zene, kimerevített képek, fázisfotók. Semmi egyéb. Látni a férfi szemszögéből látunk: fejeket elvágva, lábakból csak az ujjakat, hol végtelen élesen, hol teljesen elmosódottan, ám szinte elviselhetetlen aprólékossággal. Minden meg is van mutatva, amolyan "kezem feje"-stílusban: ha izzadtságról van szó, látjuk a verítékcseppeket, ha fogtömésről, a kitátott szájat, ha levesről csészében, ott a leves csészében. Néha nincs semmiféle kohézió a szöveg és a kép között, máskor túlságosan is egymásra tapad a kettő. Nincs helye meditálásnak, a fantázia szabad szárnyalásának: itt Nádas-Forgács képi világával kell megbírkóznunk. A kettő együtt olyan fonadékot alkot, amely kiszorít minden vákuumot: nem marad hely a néző képzeletének. De nem marad hely szinte érzelmeinek sem. A túlságosan is, szinte könyörtelenül puritán szövegi és képi világ annyira keményen irányít, hogy ezzel nem enged eljutni a katarzisig. A téma megrázó, mindannyiunknak az a halál: másé vagy majdan a mienk, de még annak gondolata is. Ez a film azonban nem megrázó. Meghökkentő, elrettentő inkább. Az írás remek. Talán azért is, mert saját ritmusában kezelheti az olvasó: leteheti, ha túl sok, hozzáképzelheti saját félelmeit, ha túl kevés. A film filmnovellának statikus, dokumentumfilmnek túlságosan elvont, játékfilmnek vontatott és száraz. Eltávolít eszközeivel a halál felé vezető út drámaiságától, inkább katalógust épít a tünetekből és történésekből. Elidegenít kettejük halálképétől, a megélt és elképzelt verziótól is. Ez valóban saját halál, így, birtokos ragozás nélkül. Úgy általában. Valakié. Nádasé. Forgácsé.
