„A közeg, amibe születünk, erősen meghatározza az életpályánkat. De ha kiszakítjuk onnét az embereket, és valami másba állítjuk, kvázi teljesen új életutat adhatunk nekik. Ezt akarom létrehozni, megfesteni” – mondja Szőke Lili festőművész.
Mikortól gondoltál a rajzra, a festészetre önkifejezésként és életpályaként?
Ez kettéválik. Mint önkifejezésre már nagyon fiatalon, de az életpálya gondolatával még ma is csak barátkozom. Számomra az alkotási folyamat fontosabb, mint a kész festmény. Emlékszem, hogy már óvodáskoromban is sokat rajzoltam, amiben az óvónők támogattak: miközben a többiek aludtak, én rajzolhattam. Ez már akkor is rekreációs, önismereti munka volt számomra. A negatív élményeket is segített feldolgozni. Később megértettem, hogy rajzolás közben mindent ki tudok kapcsolni, minden problémát ki tudok zárni. 2004-ben Szombathelyre költöztünk, és édesanyám beíratott a helyi szakgimnázium felkészítő iskolájába. Negyedikes koromtól az egész általános iskola folyamán oda jártam. Minden évben ugyanaz a tematika volt: kockológiától kezdve az emberi csontvázon át a portréig mindent rajzoltunk.
Tehát megtanultad a rajz alapjait.
Pontosan. Intenzív időszak volt: hétfőtől péntekig és még szombat délelőttönként is ott alkottam. De még akkor sem gondoltam úgy, hogy művészettel kellene foglalkoznom. Ahogy sosem, mert mindig természetes volt, hogy alkotok és tanítanak. A legtöbben úgy hitték, hogy emiatt szakgimnáziumba megyek, de a Premontrei Gimnáziumot választottam, amely egyházi iskola, egy szerzetesrend intézménye, és rendkívül fontosnak tartja a humanitárius és szociális ügyeket. Hárman vagyunk testvérek, mindannyian oda mentünk tanulni, és bármi nehézségünk akadt, az iskola mindig mögöttünk állt. Úgy éreztem, az az utam, hogy én is segítsek másokon.
A gimnázium elvégzése után ezért mentél szociológia szakra?
Igen, aztán szociálpolitikát tanultam. Igazából erre tudok hivatásként gondolni. A művészeti területtől azért nem tudtam elköszönni, mert mindig is alkottam, ez magától értetődő volt számomra. Fiatalabb koromban olyanok voltak a munkáim, mint egy napló: nagyon személyesek. Amikor a Metropolitan Egyetemre beiratkoztam, elkezdtek kevésbé személyesek lenni. Akkortól nem festettem mindent feketén-fehéren, szürrealistán a vászonra, mint korábban. Ez a rengeteg impulzusnak köszönhető, amelyek a tanáraim és a kortársaim révén értek.
Hogyan és milyen téren formálták a tanáraid a jellemedet, a
művészetedet?
Barabás Márton és Rácmolnár Sándor voltak a mestereim. Két ellentétes pólust képviselnek: az előbbi a klasszikus vonal, az utóbbi a modernebb alkotásmódok felé próbált terelni. Az ellentét hatására egyfajta feszültség alakult ki a munkáimban, amely azóta is megvan. A klasszikus hagyományokat őrző ábrázolásmód mellett absztrakt mintákkal, színekkel és formákkal is dolgozom. Rajtuk kívül Baksai Józsefet említeném még, aki szemlélet- és gondolkodásbeli szempontból adott sokat. Arra tanított, hogy az ember hogyan aposztrofálja magát művészként, meddig menjen el; hol a határ, amíg önmaga maradhat.
Az egyetem elvégzése után nyolc hónapig Barcelonában éltél.
Egy helyi művész galériájában dolgoztam, aki mindig gyakornokokat alkalmaz. Meghatározott stílusban kellett festenünk. Megjegyzem, hogy igencsak alacsony művészet, amit ő csinál.
Miket és milyen stílusban kellett festeni?
Mindenfélében. A turisták szeretik a spanyol sztárfestőket, mint Dalí, Picasso, Miró, ezért az ő stílusukban alkottunk. Szerencsére megállapodtunk abban, hogy a saját munkáimon is dolgozhatok, amelyeket ki is állíthattam. Ez amúgy nagyon klassz volt, ahogy az is, hogy rengeteg művésszel dolgozhattam együtt. Az elképesztően nyitott közegről nem is beszélve. Mondjuk helyi spanyolokkal nehezen lehetett megismerkedni. A galéria tulajdonosa argentin volt, és a kollégáim között sem akadt spanyol. A mindig népes társaság ráadásul folyamatosan cserélődött: argentinok, indiaiak, britek és dánok egyaránt voltak köztünk.
Milyen volt a közösség?
Klassz. És mivel 2020 nyarán utaztam ki, a járvány második hulláma már javában tombolt. A helyzet kritikus volt, de a galéria működött. Zárás után mindig összegyűltünk, söröztünk, jó hangulat uralkodott. Havonta rendeztünk kiállításokat. A korlátozások miatt időnként ellenőrzéseket kaptunk, jött a rendőrség. Olyankor vagy be kellett csukni a galériát, vagy ők is ott maradtak sörözni. Mindig a kiszálló egységen múlt, hogy a „razzia” milyen kimenetellel végződik. Minden bohém volt. Élveztem.
Idővel az Artevistas galériába is bejáratos lettem, ami komolyabb, mint ahol én dolgoztam. A központi helyen lévő street art galériát Joan Miró szülőházából alakították ki. A műfajnak nagy hagyománya van a környéken. Minden sarkon vannak kis graffitik, és mind igényes munkák. A galéria összegyűjtötte a kvázi befutottabb street art művészeket, és velük dolgozik. Azok a munkák, amelyek az utcán vannak, a galériában is megvásárolhatók. A galéria vezetője arra buzdított, hogy menjek ki alkotni, a városban is legyenek munkáim, mert az az imidzs része lesz. A csapat rendkívül inspiráló volt. Minden pénteken nyitott galérianapot rendeztünk. A művészek a belső udvarban alkottak, és az eseménynek hatalmas nyilvánossága volt.
Neked is vannak street art munkáid.
Így van, ott kezdődött. Rétegekben gondolkodom, és egyes munkáim több szintből épülnek fel. Az első graffitis munkám úgy készült el, hogy az egyik graffitiművészt megkértem, hogy a vázlataim alapján ő fújja fel a festéket a vászonra. A többi munkámat már magamtól készítettem, Beli, a párom viszont sokszor segített benne, jól megy neki a fújás is meg a taggelés. Egyszer éppen a járda kövét festettem, és odajött egy parkőr. Azt hittem, megbírságol, de helyette azt kérdezte, hogy letakarítsa-e nekem az utat a levélfújóval. Nagyon jó volt a szabadban dolgozni, sokszor is csináltam. Az emberek jöttek, és figyelték.
Itthon nincs műtermem, de amikor időnként a lakás belső udvarába kimegyek fújni, a szomszédok mindig beszólnak. Más a hozzáállás. A habitusomhoz, a személyiségemhez a spanyoloké áll közelebb. Ennek ellenére a férjemmel itthon tervezzük a jövőnket. Ezeket a dolgokat itthon is meg kell találni. A hazai művészeti világ szereplőiben is megvan az a fajta nyitottság, bohém életfelfogás, amit ott tapasztaltunk. Főleg azokban, akikkel én dolgozom együtt.
A barcelonai közeg mennyit alakított a jellemeden, a művészeteden?
A jellememen rengeteget. Amíg itthon voltam, az egyetem mellett több helyen is dolgoztam, és amellett alkottam. Olyan volt, mintha két életem lenne. Állandóan versenyt futottam az idővel, míg aztán egyszer csak el nem döntöttem, hogy csak a művészettel szeretnék foglalkozni, ez lesz a fő profilom. Amikor lediplomáztam, az egyik munkahelyemen felmondtam, a másik szerződésem pedig éppen lejárt. És akkor kimentünk Barcelonába. Először ott tapasztaltam meg, milyen csak művészettel foglalkozni. Barcelonában kinyílt a világ.
Sokkal vibrálóbb képeket kezdtem el készíteni. A spanyolok ízlésvilága szélesebb spektrumon mozog: kicsit a giccs felé hajlik, de ez a délebbi népekre általában is igaz. Az öltözködésükre, a beszédükre, a gesztikulációjukra és a hangerejükre is. Minden felfokozottabb. Be kellett látnom, hogy az ottani közönség ezt szereti és ezzel tud azonosulni. Megértettem, hogy a vibrációt miért lehet szeretni. Ennek hatására én is elkezdtem jobban játszani a színekkel. Pedig egyébként letisztult és pasztellszínekkel dolgozom, amelyek harmóniát, nyugalmat árasztanak. De aztán van, hogy megengedek egy-egy élénkebb színt, és azoknak a dinamikája sokkal erősebb lesz a képen.
Mi kell ahhoz, hogy a vibráló, erősebb színeket „megengedd
magadnak”?
Ez képtől meg hangulattól függ. Ha megnézed azt a két képet, ami mögötted van, vibrálnak. Mindkettő a közeli barátomat ábrázolja, a színhasználattal és a mintázattal az egyéniségüket szerettem volna visszaadni. Mindkettőjüknek elképesztő a kisugárzása. Akkora energiatöbbletük van, hogy mindenkit feltöltenek vele. És ezek a képek nem rólam szólnak, hanem azokról, akiket megfestettem.
De azonosultál velük?
Nem, inkább a rám gyakorolt hatásukat akartam visszaadni. A K
Galériában megtekinthető sorozatban el akartam vonatkoztatni magamtól, a
gondolataimtól, és a körülöttem lévő emberek fókuszáltam, ezért lett a címe Around
me.
A képeid jelentős része embereket ábrázol. Kik ők? Miért fontos számodra, hogy embereket fess?
A festészet számomra önismeret is. És a szociális beállítottságomból is fakad a dolog. A gondolkodásom tárgyai mindig az emberek és a cselekvéseik mögött meghúzódó gondolatok voltak. Ameddig nem tudom megfejteni, miért, ez az alapinspirációm marad. A csempe- vagy a különböző geometriai minták szimbolikája nemcsak annyi, hogy az emberek egyéniségét megpróbáljam vászonra vinni, és hogy körülöleljék őket. Az a célom, hogy az alanyaimat kiemeljem a kontextusukból, és teljesen újba helyezzem bele. A közeg, amibe születünk, erősen meghatározza az életpályánkat. De ha kiszakítjuk onnét az embereket, és valami másba állítjuk, kvázi teljesen új életutat adhatunk nekik. Ezt akarom létrehozni, megfesteni. Ehhez a kiállításhoz olyan modelleket választottam, akik mindenféle háttérrel dacolnak, az egyéniségük és a motivációjuk, akaraterejük teljesen felül tudja őket írni.
A korábbi képeidet nézve rám leginkább a szuggesztív tekintetek
hatottak. Egyfajta kérdőre vonást érzek bennük.
Hát igen. Azért van így, mert a diplomamunkánál elvárás volt, hogy
a képeknek valamilyen társadalmi vonatkozása legyen. Az Árnyalatok című
sorozatban különböző nemzetiségű embereket ábrázoltam együtt, egymás mellett.
Ezzel a társadalmi elfogadásra irányítottam a figyelmet. Az éles és számon kérő
tekinteteket ez magyarázza. De ez még az útkeresés időszakának jellemzője volt.
A K Galériában látható, Around me című kiállításod
szereplőinek tekintete nem szuggesztív, hanem inkább mélysége van. Érezni, hogy
a spanyol kultúrában eltöltött hónapok hatással voltak rád.
Leginkább harmonikus munkákat szeretek alkotni – ábrázolásmódtól függetlenül –, amelyek aztán adni tudnak, amelyekkel azonosulni lehet. A legtöbb ember megtalálja azt, ami feltölti. Van, aki sportol – én alkotok. Emiatt bárki a modellem, mindig stabil és harmonikus eredményre törekszem.
Feltűnt, hogy a képeiden senki sem mosolyog.
Jól látod. Nehéz év van mögöttem, és az emocionális állapotomtól
nem tudtam elvonatkoztatni. Ha a kiinduló kép derűs vagy mosolygós, az alkotás
során akkor is szabad vagyok arra, hogy a vázlattól eltérjek. A színek szintén
az éppen aktuális érzelmeim szerint alakulnak. Úgy gondolom, mindenkinek vágya
a harmóniára való törekvés és annak megragadása.
Milyen az, amikor harmóniában vagy önmagaddal, a környezeteddel?
Ez leginkább azokra a nyugalmas délutánokra jellemző, amikor a
párommal otthon vagyunk, a kanapén ülök, és Alpi papagáj rászáll a térdemre,
simogatom, hallgatjuk a duruzsoló hangját, közben pedig felolvasunk egymásnak,
hol regényt, hol tudományos művet. Olyankor minden rendben van és minden a
helyén van.
Jövőre egy genovai galériában fogsz dolgozni. Hogyan jött a lehetőség?
Tavaly nyáron meghívtak egy genovai kiállításra. A galéria kurátora a firenzei biennálé egyik szervezője, akinek négy galériája van, a genovain kívül Milánóban, Rómában és Spanyolországban. A csapata folyamatosan kiállításokat, eseményeket szervez, művészeket hív meg és pályázatokat bírál el. Szimpatikusak voltak, amikor a kiállításmegnyitón részt vettem. A kurátornő azt mondta, hogy szívesen dolgozna velem. A párommal úgy éreztük, hogy ez a mostani jó időpont lehetne erre az életünkben. A környező országokban is jelen vannak, és Magyarországra is nyitni szeretnének. Nemrégiben volt egy szakmai megbeszélésünk, amelyre már konkrét elvárásokkal és tervekkel érkeztek. Február elsején kezdhetek, január végén költözünk. Nyolc hónapig leszünk kint, aztán majd meglátjuk.
Mire vágysz?
Itthon a későbbiekben művészetmenedzsmenttel is szeretnék foglalkozni egy galériánál vagy intézetnél, mert az alkotás nagyon magányos tevékenység. Nagy igényem van arra, hogy emberekkel is dolgozzak, foglalkozzak. Szeretek szervezni, és azt is, ha pezseg körülöttem az élet. Olaszországban e téren is tapasztalatot akarok szerezni.
Milyen feladataid lesznek?
Minden. Nyitottak az egyéni ötletekre, akár művészeti projektek kapcsán is, kiállítást is szervezhetek. De visszatérő témájú, csoportos tárlataik is vannak. A feladatom a művészekkel való a kapcsolattartás, a műveik gondozása, szelektálása és a kiállítás promózása lesz, mint Barcelonában.
Szőke Lili Around me című kiállítása november 11-ig látható a K Galériában.
Portréfotók: Hartyányi Norbert/Kultúra.hu
Megosztás a Facebookon
Küldés messengeren
link
másolása
