A létezés terepasztala ? MICHAËL BORREMANS

Egy konstruált világban élő, emberszerű lények hétköznapinak tűnő, mégis értelmetlen, megmagyarázhatatlan pillanatait látjuk a falakon. Nagyban, kicsiben, keménytáblás könyvborítóra festve vagy fatáblán, finoman keretezett papíron, festővásznon vagy digitális képernyőn. Festményeket, melyek Rembrandt borongós árnyékait idézik meg, amelyeknek alapszíne a vigasztalan barna, melyek a vonalak és festett felületek, a geometriai pontossággal kiszerkesztett térformák és a fotó hűségével tüntető zsánerek hagyományait mind együtt hordozzák és mégsem hasonlítanak azokra. Zavarba ejtő, utánozhatatlan stílus, titokzatos tartalom járja át az egyes képeket és ez uralja az egész anyagot együtt is. Zavarba ejtő, mert akármennyire nem életszerű helyzeteket fest Borremans csendéletek, portrék, életképek álcája mögé rejtve, az ösztönök szintjén nagyon pontosan értjük, miről beszél.

Felhozhatjuk az előképek között a szürrealizmust, amely tér és idő, jelenségek és jelentések között felbontja a hagyományos kapcsokat és a szabad asszociációk mámorában új kötéseket hoz létre. Gondolhatunk a belga szimbolizmus hideg, fenyegető vízióira, vagy James Ensor cirkusz-sorozatára, visszanézhetünk egészen a németalföldi reneszánsznak a csúfságot dicsőítő realizmusáig. De nem hagyhatjuk ki a Bauhaus téralakító gesztusait sem, ha Borremans festményeit próbáljuk elemezni. Ő ugyanis a korok és stílusok, allúziók és festészeti hagyományok egyedi ötvözésével egy szürrealitást alakít kétdimenziós képpé ? néha az időbe is kitágítja az ábrázolást, amikor digitális mozgóképet helyez a keretbe.

Borremans kísérteties világot tár elénk, amelyben az emberek ? a barokk világszínház mintájára ? egy grandiózus terepasztal passzív figurái. Férfiak, akik rácsodálkoznak a saját kezükre, hajuknál fellógatott farmeres lányok, munkásnők, akik megfeszített figyelemmel, szinte mágusi akarattal hoznak létre sorozattermékeket; férfiak, akiknek mellén szűk a fordítva rájuk húzott zakó. Érthetetlen jeleneteknek vagyunk tanúi, ha a mindennapi valóság helyzetei felől közelítünk hozzájuk. A képek címe és az ábrázolt jelenet többnyire éles ellentétben áll: ?A katasztrófa? című festményen nyugodt embercsoport ül a tűz körül, a ?Mágnesesség? című vásznon egy fiatal nő sokszáz éve festett portréját sejtünk, de a nő mai öltözetben, XXI. századi tényekben edzett tekintettel néz ránk barna homályból. A festészet történetének nagy pillanatait lopja be a képeibe Borremans: Mantegna halott Krisztusának pózában fekszik előttünk egy női akt, de fordítva látjuk, a feje irányából. A kép különös optikai játékot űz a perspektíva és a tisztán látás összefüggéseivel, a hozzánk közelebb lévő fejet ugyanis elmosódva érzékeljük, a távolabbi láb azonban élesen kirajzolódik. Ezek az apró festői cselek a látás és a tudati dekódolás közötti kapcsolatra kérdeznek rá.

Különleges helye van az anyagban azoknak a paszpartuba foglalt lapoknak, amelyek egy gigantikus terepasztal keretébe foglalják az emberi létezést. Borremans itt az arányok felborításával alkot rendszert: fő témája egy hatalmasra nagyított ház, amelynek homlokzata inkább egy lyukkártya-sorra hasonlít, illetve a körülötte ügyködő emberek. Talán mérnökök, talán a jövő lázas kutatói, de a kiállítás egészének fényében inkább úgy tűnik, rólunk van itt szó, a XXI. század eleji emberről, aki mennyiségi törvényeknek, mérnöki szisztémáknak próbálja alárendelni a lét szellemi aspektusait, és ebben az igyekezetében felépíti a saját börtönét. Talán itt a kulcs Borremans idegenszerű emberábrázolásaihoz is, a harmincas évek vagy a reneszánsz viseletét hordó, cinikus tekintetű vagy mély, néma szenvedést hordozó figuráihoz.

A Műcsarnok programszerűen járja végig a kortárs belga és flamand festészet nemzetközi hírű alkotóit. Borremans talán a legizgalmasabb az eddig látottak között, sok rétegben fölfejtésre váró talány.