Létezik a katasztrófaturizmusnak művészettörténeti irányzata?

A gyűjtemény a pártállami idők alkalmazott művészetére fókuszál. A szecesszió vagy art deco már nem is érdekes?

Minden eltűnőben lévő épített örökség érdekli az alapítványt, de nem minden menthető. A pártállami idők alkalmazott művészeti gesztusai mondjuk a szecesszióval ellentétben nem képviselnek egyetemes értéket, megítélésük még mindig megosztó a társadalomban. Ezért is pusztulnak gyorsabb ütemben. Örökségvédelmi szempontból is „csak a közelmúltra” utalnak, vagyis ötven-hatvan év körüliek, így a múzeumok fellépése a megmentésükre is korlátozott. Ma Magyarországon egyetlen olyan múzeum sincs, amely kifejezetten ennek a korszaknak az emlékanyagára fókuszálna. Ennek ellenére vannak jó példák, követendő gyakorlatok a múzeumi szcénában is, például a Kiscelli Múzeum számos közelmúltbéli kiállításán jelentek meg modern köztéri művek.

Honnan tudható, hogy milyen értéket képviselnek?

Egy eltűnő korszak attribútumairól van szó, így az örökségvédelem a missziós drive, a fő húzóerő. Sokszor a puszta létezés fennmaradása a tét.

Ismeritek minden esetben egy-egy hozzátok került alkotás, mondjuk egy téesz kerítésének a készítőjét?

Alapvetően nem, de hosszas kutatómunkával, visszaemlékezések, beszámolók segítségével, tanúk felkeresésével sikerülhet a feltárás. A gyűjtés mellett fontos számomra a tájékozódás a tárgyanyagról. A raktárban porosodás helyett mi azt ajánljuk, hogy kiállítjuk az adott műtárgyat. De idesorolhatnám az önkormányzatokat is, amelyekkel szintén felvettük a kapcsolatot. Fontosnak tartjuk az összefogást, az együttműködést azokkal, akikkel hasonlóan gondolkodunk az értékmentésről. Szeretnénk integrálódni a magyar múzeumi rendszerbe, folyamatosan építjük ki a kapcsolatainkat. Az alapítvány egyik célja, hogy ne csak a tárgyakat, de a velük kapcsolatos történeteket is átmentsük az utókor számára, hiszen ezekre ötven vagy száz év múlva úgy tekintünk majd vissza, mint egy adott kor néprajzi lenyomatára. Nemrég sikerült megmentenünk egy siófoki nyaraló 1980-ban készült kerítését, amiről nem túlzás azt állítani, hogy a Kádár-kor balatoni fémkerítéseinek Szent Grálja. Az új tulajdonos szerette volna lecserélni, és ekkor léptünk mi. Ahol egy történet véget ér, ott nálunk folytatódhat. Ennek a kerítésnek is sikerült felkutatni a pontos történetét, így emléket tudunk állítani Kozma Istvánnak (1928–2004), aki ezt a szép műtárgyat készítette.

Ezek sokszor átfestett kerítések. Végeztek vizsgálatot, hogy megtaláljátok az eredeti színt?

Ez egyéni elbírálás alapján történik. Sokszor a fellelt állapot izgalmasabb, többet mesél, mint egy felújított, újrafestett tárgy, ami replikafeelinget is eredményezhet. Így ahol fizikailag nem veszélyes a jelenlegi állapot, ott megtartjuk ötven-hatvan év felületi történelmét. Abban ott vannak az elmúlt idők, annak a munkája, aki lefestette. Ez olyan, mint az ősz haj. Van, aki festi, és van, aki láttatja.

Milyen szintig restauráljátok az adott alkotást? Teljes rekonstrukcióra vagy állagmegóvásra törekedtek?

Ezt a fellelt állapot határozza meg. Általánosságban elmondható, hogy ezek a szobrok, reliefek, köztéri alkotások igen rossz állapotban vannak, így gyorsan el kell végezni a szükséges állagmegóvást. Az idő előrehaladtával, amíg a bürokratikus köröket futjuk – főleg amikor közintézmények tulajdonából kerül át hozzánk egy-egy tárgy –, kénytelenek vagyunk végignézni az egyre nagyobb állagromlást. Azt szeretnénk elérni, hogy minél többen megismerjék az alapítványt, így akár meg is keressen minket egy-egy város vezetése, ha éppen egy szobrot szeretnének „nyugdíjazni”.

Sokszor fordulsz meg elhagyott gyáregységekben. Mondhatjuk, hogy amit csinálsz, az a katasztrófaturizmus művészettörténeti irányzata?

Igen. Van egy szakkifejezés, az urbex, amely az elhagyatott épített örökség turizmusának a neve. Ezeket a helyszíneket kezdetben magam is fotódokumentáció miatt kerestem fel, de csakhamar feltűnt, hogy sok helyszínen alkotások is találhatók a falon, az udvaron szobor áll, vagy mozaik lapul a padlón. Az idő előrehaladtával pedig azzal kellett szembesülnöm, hogy sok esetben már csak az elpusztult alkotásokkal találkoztam, amelyeket a vandalizmus, a graffitizés vagy éppen az időjárás okozta amortizáció tett tönkre. A sorozatos csalódások miatt éreztem azt, hogy itt tenni kell valamit. Kezdetben felvettem a kapcsolatot az illetékes múzeummal, ahol nagyon örültek a jelzésemnek, de gyorsan fel is világosítottak, hogy kapacitás és forráshiány miatt nem tudnak hathatósan közbelépni. Ráadásul múzeumi léptékkel ezek az alkotások nagyon fiatalok, régészeti szempontból fontosabb feladatuk van, amivel előbb foglalkozniuk kell. Így jött létre a Keleti Blokk Épített Örökség Alapítvány, amely megpróbál gyakorlati megoldást találni erre a problémára.

Van koncepciója a látványtárnak? Vállalati körutazás, a szocialista szellem vasútján, ilyesmi…

Jelenleg az alkotások begyűjtése zajlik. Mivel versenyt futunk az idővel, most ez van a fókuszban. Amit sikerül megmenteni, az írja majd a tárlat tematikáját. A mentést lassú folyamat előzi meg, hosszadalmas egyeztetés, papírmunka, ami sokszor hónapokat, sőt éveket is igénybe vehet.

Az értéktár a Balaton-felvidéki Diszel egykori tűzoltószertárában található. Vannak-e a helyszínnek olyan sajátosságai, amelyeket be lehet komponálni a projektbe?

A szertár a már bezárt diszeli bazaltbánya köveiből épült, ami ipari jelentőségű szocialista keretrendszert ad a történetnek.

Előfordul, hogy a munkátok ellenállásba ütközött az önkormányzatoknál, azzal a felkiáltással, hogy nincs szükség pártállami nosztalgiára?

A rendszerváltás hevében rengeteg szobrot és más alkotást szereltek le, amely a pártállami időkben készült, egy részüket megmentette a Memento Park, ami nagyon jó kezdeményezés volt, de kilencven százalékban a budapesti alkotásokra fókuszál. Vidéken azóta sincs központi kiállítóhelye a szanált alkotásoknak, a sorsuk továbbra sem rendezett. A Memento Park szintén kapacitáshiánnyal küzd, újabb alkotások számára már nincs helyük, maximum tárolásra tudnak valamit átvenni, ezért gondoljuk azt, hogy az alapítványunk felvállalja a vidéki alkotások örökségvédelmét.

Még nincs tárlat, még folyik az értékmentés, de azért van, amit már a nagyközönség is megtekinthet Diszelben?

Az épületet már kívülről is díszítik a mentett alkotások, ilyen a Mátrai Erőmű Iskolából érkezett, 1953-ban készült „Úttörők” fémrács, ami a keményvonalas Rákosi-időkből származik, mégis igen kedves alkotás. De a múzeum oldalán látható három a hétdarabos siófok-sóstói kerítésjelenet-sorozatból, a múzeum melletti placcon pedig Dózsa György közel egytonnás bronzszobra áll, amit a volt szarvasi mgtsz területéről helyeztünk át hozzánk. Az alkotó egy Németországban élő magyar származású szobrász, Barth Károly.

Voltak viták arról, hogy maradjon-e az adott mű az eredeti helyén, azaz a kontextusában, vagy hogy a múzeumba kerüljön?

A legjobb megoldás az, ha a helyén maradhat az alkotás. Ez nem is kérdés. Az alapítvány akkor lép fel, ha a jelenlegi helyén már útban van, ha az épület, köztér, bármi funkciót vált. Ilyenkor szeretnénk biztosítani a lehetőséget a befogadásra. Nyitottak vagyunk a közös munkára.

Fotó: Sorok Péter / Kultúra.hu