Libanon ókori lakói a főniciaiak: tengerparti kézműves-kereskedő kultúrájuk közel 2000 évig virágzott (i.e. 2700-450). Ősi városaik romjai ma is láthatók a Mediterráneumban, Büblosz, Bejrút, Szidón és Türosz mellett a szicíliai Palermo, a spanyolországi Cádiz és Malaga, a marokkói Tangiers és a líbiai Tripoli is a főniciai birodalom telepei voltak. A Homérosz által hajós-népként azonosított főníciaiak legfőbb öröksége a betűírás feltalálása, amelynek jeleit a görögök közvetítésével máig használjuk, valamint az üvegművesség, amellyel az egész Mediterráneumot megismertették. A főniciai birodalom előbb az Újbabiloni Birodalom hűbérese, majd a perzsa hatalomátvétel áldozata lett.
Nagy Sándor hellén birodalmának szétesése után a libanoni partvidék a Szeleukidák alapítója, I. Szeleukosz kezére került. A rómaiak i.e. 64-es megjelenése után egészen az i.sz. 7. századi arab hódításig Róma, majd Bizánc uralkodott a régióban.
Libanon a keresztes háborúkban felértékelődött: a szent háború lovagjai Jeruzsálem felé tartva gyakran átvonultak a később a keresztes államok közé is betagozódott partvidéken. A mai Libanon déli területei a Jeruzsálemi Királysághoz, míg északi részei a Tripoliszi Grófsághoz tartoztak.
A 12. század végén Szaladin fellépésével véget ért a keresztesek uralma, ám a teljes arab hódításra a 13. század elején került csak sor. Az Oszmán Birodalom hatalmának megszilárdulásáig helyi uralkodók vetélkedtek az uralomért.
A török fennhatóság idején (1516-1918-ig, illetve 1920-ig) a helyi emírek messzemenően önállóak maradtak. A XIX. század közepén polgárháború tört ki, amikor a muzulmán drúzok vérfürdőt rendeztek a keresztény maronita lakosság körében. A maroniták segítséget kértek, és 1840-től Franciaország lett a keresztény lakosság védelmezője.
1920-ban, a Török Birodalom összeomlása után a Népszövetség mandátumként átadta Libanont Franciaországnak.
1926-ban Libanon elszakadt Szíriától és alkotmányos köztársasággá alakult. A korábbi vallási különbségek egyre inkább áthidalhatatlan ellentétté váltak a lakosság körében: a keresztények kapcsolataikban Európára támaszkodtak, a muzulmánok között feléledt a szír-arab nacionalizmus. 1936-ban mindkét csoport létrehozta a saját milíciáját. 1941-ben Libanon végleg függetlenséget szerzett.
A II. világháború után a muzulmán ellenzék az országban egyre erősebben lépett fel a nyugati irányultságú politikával szemben. 1958-ban kitört a polgárháború, s csak az amerikai csapatok beavatkozását követően nyugodott meg a helyzet.
1973-ban harcok törtek ki a hadsereg és a palesztinok között, majd 1974-ben palesztinok izraeli helységeket támadtak Libanonból. 1975-ben ismét polgárháború kezdődött: jobboldali keresztények, baloldali muzulmánok és palesztin gerillák öldöklését csak a Szíria által kezdeményezett fegyvernyugvás csillapította. Az ellentét azonban továbbra is fennmaradt, hasonlóan az izraeli területek ellen elkövetett palesztin támadásokhoz. Amikor 1978 márciusában 38 izraelit meggyilkoltak, Izrael csapatokat küldött Libanonba. Néhány nappal később az ENSZ az izraeliek kivonulását követelte s saját csapataival bevonult az ország déli részére, ahol Haddad őrnagy 1979-ben kikiáltotta a Szabad Libanont.
A Libanon-válság 1982-ben érte el csúcspontját, amikor Izrael ismét bevonult Libanonba. 1983-ban bombamerényletet követtek el a bejrúti Nemzetközi békehadtest szállásán (230 amerikai tengerészgyalogos és 58 francia ejtőernyős halt meg). A hosszan tartó, Nyugat-Bejrútért folytatott harc végül is amerikai közvetítéssel a PFSZ-csapatok kivonásával zárult, amelyet délen az izraeli, északon a szíriai csapatok kivonása követett.
Cédrusok a forradalomban
1989-ben az Arab Liga által is elismert taifi megállapodás jelezte a katonai küzdelem végét, ám ezzel nem ért véget sem a szír megszállás, sem pedig a Libanon ellen fenntartott gazdasági blokád. A 15 éves katonai küzdelemben 100 ezren haltak meg, és a sebesültek száma ennek többszöröse volt. Az 1989-90-es átmeneti kormányt Michel Aoun tábornok vezette, aki a szíriai és izraeli csapatok visszavonását, és szabad parlamenti választások elérést tűzte ki céljának. A tábornok azonban hamar szembekerült a megszállókkal, és 1990 októberében a szíriai csapatok Aount párizsi száműzetésbe kényszerítették, és az általa vezetett mozgalom föld alá kényszerült a következő 15 évre.
Izraeli tűz alatt: 2006. július 15.
2000. május 25-én Izrael befejezte egyoldalú kivonulását Dél-Libanonból. 2004. szeptember 2-án az ENSZ amerikai és francia kérésre feloldotta a korábbi gazdasági korlátozások egy részét, és egyben az összes külföldi csapat kivonását és szabad választásokat szorgalmazták. A szíriai csapatok kivonásáért egyre többen léptek fel nemzetközi fórumokon: a folyamat igazi katalizátora azonban Hariri miniszterelnök meggyilkolása volt 2005. február 14-én. A robbantás Szíria-ellenes tüntetésekhez vezetett, és a Cédrus-forradalom, illetve a nemzetközi közösség nyomására Szíria 15 ezer fős hadseregét kivonta Libanonból.
Az ország hosszú évtizedek után 2005. április 27-én élvezhette első független napját, ám a mostani konfliktus alig egy év eltelte után újra megszálláshoz vezethet.
