Ari Folman filmje a közel-keleti történelem egyik máig elhallgatott fejezetét eleveníti fel. A Libanoni keringő (Waltz with Bashir) a rendező személyes utazását mutatja be, amelynek során a férfi megpróbálja megkeresni az 1982-es libanoni háborúval, vagy más néven 'Galileai Békehadművelettel' kapcsolatos emlékeit.
A film elején egy bárban Arinak egy régi barátja elmeséli visszatérő rémálmát: 26 kutya üldözi. Minden éjjel ugyanannyi, éppen 26 feldühödött állat. A két férfi arra a következtetésre jut, hogy a különös álom kapcsolatba hozható katonai múltjukkal: mindketten az izraeli hadseregben harcoltak a 80-as évek libanoni háborújában. Ari döbbenten tapasztalja, hogy semmire sem emlékszik ebből az időszakból. Elhatározza, hogy felkeresi régi barátait és bajtársait, hogy általuk újrarajzolja emlékeit a korszakról és önmagáról egyaránt. Ahogyan egyre mélyebbre ás, titokzatos képek formájában előtör a múlt.
Az emlékezés hiánya nem véletlen: a Sabrában és Shatilában elkövetett mészárlások emléke a mai napig kimondatlan tabunak számít a két ország kapcsolatában, amelynek feldolgozása a háborúval együtt teljesen megoldatlan. Szintén ilyen kezeletlen a háborús bűnök kérdése: a filmben az egyik megszólaló szerint a mészárlásokat az izraeli hadsereg követte el, és amikor erről Ariel Sharon védelmi minisztert tájékoztatták, ő semmit nem követett el a menekülttáborok kiirtásának megakadályozása érdekében.
Az izraeli invázió egy hosszú ideje érlelődő ellentét eredménye volt: 1981 nyarán többször került sor erőszakos villongásokra a dél-libanoni palesztin menekülttáborokban. A PFSZ ottani tagjait több észak-izraeli robbantásos merénylettel gyanúsították, így a hadsereg a további mészárlásoknak akarta elejét venni azzal, hogy egy 40 kilométeres biztonsági zónát alakít ki és száll meg Libanonban. A Sharon által elkészített terv azonban Bejrút megszállását is tartalmazta, és a zsidó állam szövetségesét, Bashir Gemayelt ültette volna az elnöki székbe. Ezzel a lépéssel egyszerre küszöbölték volna ki az északi szomszéd lépéseit, másrészt egy ütközőzónát hoztak volna létre Szíria felé.
1982. április 21-én aztán egy dél-libanoni hadseregnél látogatást tevő izraeli tiszt aknára lépett, és meghalt, ezért a zsidó állam megtámadta a palesztin irányítás alatt lévő területeket. Nem sokkal később, június 6-án az izraeli hadsereg teljes támadást indított Libanon ellene: erre az indok a Slomó Argov, angliai izraeli nagykövet elleni merényletkísérlet volt. Egy héttel később az izraeli csapatok elérték Bejrútot: onnan azonban nem mentek tovább, és még augusztusban is a város elfoglalási parancsát várták.
Augusztus 23-án Bashir Gemayelt elnökké választották, ami nem váltott ki túl nagy lelkesedést a helyiekből. Talán ezért, és a szíriai propaganda miatt szeptember 14-én meggyilkolták, ami kiváló ürügyet szolgáltatott az izraeli csapatoknak Bejrút nyugati részének megszállására. Az ottani Sabra és Shatila palesztin menekülttáborainak irányítását is átvették, és engedélyt adtak a helyi keresztény milíciáknak, hogy oda belépjenek, és megkezdjék a leszámolásokat. A menekülésre esély sem volt: az izraeli hadsereg gondosan őrizte a tábor kijáratait.
A PFSZ ekkor visszavonta csapatait Libanonból, ám az izraeliek egészen 1985 januárjáig maradtak, amikor egy ütközőterületet alakítottak ki az országban. A menekülttáborok kiirtása ügyében az ENSZ is fellépett, és 1982. december 16-án népirtásként ítélte el az ott történteket. A mészárlások ügyét az izraeli kormányzat kivizsgálta, és Sharont elbocsátották állásából. A sors fintora, hogy később erre nem igazán emlékeztek, amikor Ariel Sharont 2001 februárjában miniszterelnökké választották Izraelben.
A megdöbbentő és sokkoló rajzfilm idén tavasszal bekerült a cannes-i fesztivál versenyprogramjába is, jelölték az Európa Filmdíjra is és talán az Oscar gálán is találkozhatunk a Libanoni keringővel.
