Kell. Mácsai Pál - noha a társulat néhány nagyágyúja csak a nézőtéren foglalt helyet, ő maga pedig ezúttal kizárólag a rendezői tennivalókra koncentrált - parttalan játékossággal prezentálta az együttes humorát, komédiai talentumát. Kerekes Viktória (Lucienne) francia ügyvédné first lady, Széles László (Vatelin) egy kis házassági perpatvar szelébe belerezgő férj-naiva, Debreczeny Csaba (Pontagnac) trubadúr-hazudozásra bármikor kész torreádor-karikatúra, Bíró Kriszta (Mme Pontagnac) szépsége tudatában levő rút kis kacsa, Polgár Csaba (Rédillon) az elsősegély-bögrére mohóságával rászolgáló aranyifjú. Nem könnyű megválaszolni, a férfiak miért hordanak valamennyien "okosító" (butító?) szemüveget: A hülyéje nem specifikusan az értelmiségieket kifigurázó komédia, de - szemüveg ide vagy oda - teljes káoszában is értelmesen, olykor fájdalmasan szól az érzéki-érzelmi vakságról-rabságról, a szexuális trófeagyűjtés kényszeréről/ passziójáról. A megcsalásról és párcseréről: a mindennapoknak semmiféle eszmei tartalmat nem adó társadalmi lét koffeinjéről, szeszéről, drogjáról. Hámori Gabriella (Armandine) a kokott hivatásos, vadmacskás cirmosságával, Takács Nóra Diána a messziről (Angliából) jött nő "testturisztikai" eltökéltségével, Csuja Imre (Pinchard) a nem lacafacázó katonaorvos nyers szókészletével, Kerekes Éva (Mme Pinchard) a meglepő módon tényleg süket asszonyka csak önmagát dédelgető mosolyával, Máthé Zsolt (Soldignac) a rajtakapunk, válunk! pragmatizmusával enged az őrült forgatagnak. A férfi/nő begőzöltség körhintája egy pillanatra sem áll meg. Három lengőszéke üres maradna, ha az elpimaszodásra máris kész személyzet szerepébe nem ülne be Mohai Tamás e. h. (Jean, Victor) és Ruzsik Kata e. h. (Clara), a korrupt Felügyelőébe pedig Baksa Imre m. v. A siker a tizennégy színész és művésztársaik közös sikere.
Feydeau darabját Georges Hamvay (a H néma), azaz Cornélius-Corneille Amveau fordította magyarra. Az eredeti nyomvonalon, számos új (főleg nyelvi) ötlettel robog a színmű, bár a malac fürdőszobai poénok nem a legeredetibbek. Kiválóak a darab szellemiségét magukban rejtő inverziók (így változik át Csuja-Pinchard automatikus beszédében a lószőrrel vagy libatollal tömött párna is a fordítottjává). Izsák Lili stúdió-díszlete (értsd: némileg olyan, mint egy rádióstúdió, vagy egy szerény iroda) nyolc lengőajtóval és kevés bútorzattal dolgozik a tempó formaadó mindenekfelettiségét szinte hibátlanul érző Mácsai rendezői keze alá. Ezúttal a hátsó színpadra is jutnak nézők, így a színészek számára kettős a "félre" kiszólások lehetősége. A közönséggel folytatott röpke diskurzusok is stílusteremtő értékűek (ha kihúznák az olykor fölösleges "most, hehe, ezt csinálom, most, ajaj, azt csinálom" magyarázkodások egy részét, az előadás még sistergőbb lenne). Izsák Lili egy-egy színnel öntötte le az alakokat (Polgárnak a kék, majd a fehér, fekete jut, Bírónak a vérpiros, Debreczenynek az okkersárga, Takácsnak a barna). Ami a férfiak számára az egyenszemüveg, az a nőknek a vörös egyenkörömlakk. Ettől (is) sokszor olyan az előadás, mint a képregény megmozdult színes ábranégyzetei. Az önmagukat sietve leköröző, egymást repülőváltással futtató jelenetek klipes, filmes megoldásokkal is ügyesen élnek. (Mozgás: Fejes Kitty.)
Az egyszerű, hatásos vizuális felfestéshez kacagtatóan poentírozó, a tér kezelésére is alkalmas (az ajtók absztrakt-abszurd záródására, váratlan kinyílására utaló) ütőhangszeres effektek járulnak (zene: Lázár Zsigmond). Az akusztikus alakítottsághoz nélkülözhetetlenek a különféle csengők. Szállodai jelzőcsengő, ajtócsengő, matrac alá rejtett - a tilosban járó, vagyis fekvő szerelmesek, vagyis egyáltalán nem szerelmesek hempergésének, vagyis heverésének leleplezését felrikkanásával elősegítő - csengő.
