A Magyar Állami Népi Együttes legújabb előadása Erdélybe kalauzolja a nézőket, ám a kisebbségi lét fájó vonatkozásait is feszegető produkció atmoszférájába - ahogy az az Édeskeserű címből is kiderül - életigenlés és vérbeli erdélyi virtus is vegyül. Az előadás legerősebb része kétségtelenül az egész produkciót múlt és jelen határán ringató árnyjáték - a látványért Kovács Gerzson Péter felelt -, amely ugyan helyenként következetlenül emeli be a felsorakoztatott figurákat (kerékpár, erdélyi kapu, könyöklő angyal), de gesztusával mégis segít a történéseket egy másik dimenzióba emelni.
Az Édeskeserű esetében a történet helyett sokkal inkább a történés szó állja meg a helyét, hiszen ha bizonyos egyéni momentumok fel is villannak, a mozaik darabjai nem állnak össze egésszé. Az erdélyi páros táncok jellegzetesen izzó feszültsége, érzéki lüktetése magával sodorja, egyúttal örömteli össztánccá avatja a csoportos jeleneteket, ám ezek színházi vonatkozásban mégsem érik el a rövidebb, képszerű epizódok helyenként felkavaró hatását. Ezek az etűdök helyenként absztraktba hajló képi- és mozgásvilágukkal egészen különleges ízt csempésznek a már jól ismert aromába, tálcán kínálva az esetleges megoldást, mégis elrejtve a kézenfekvő "mondanivalót".
Ha az ember előzetesen nem találkozik az előadás ajánlójával, valószínűleg nem minden esetben tudja dekódolni, hogy a produkció a határon túli, kisebbségi lét mindig aktuális kérdéseivel foglalkozik. A népviseletben és öltönyben - női oldalon selyemruhában - megjelenő táncosok két világ, jelen és múlt, falu és város, szülőföld és választott ország kettősségét vetítik elénk. A kezdetben külön funkcionáló csoportok fokozatosan fedezik fel egymásban a közös szenvedélyt, gyökereket: az öltönyben virtuóz táncokat járó férfiak paradox látványa egyszerre idézi elénk a lakodalmak önfeledt - ám néha kellemetlen - jeleneteit és fedi fel a mindegyikükben ott rejlő, hamisítatlan férfivirtust. A már-már képzőművészeti alkotásba hajló árnyjáték és a néptánctól elidegeníthetetlen, az együttmozgó testek lüktetéséből születő tömegjelenetek valóság és fikció határán mozgatják a hullámzó jelenetsort.
A férfiak erőteljes jelenléte ellenére a két éteri hangú, a színpadon tulajdonképpeni narrátorként mozgó női szólista, Enyedi Ágnes és Herczku Ágnes tartja kezében és fogja össze az egyes epizódokat. A torkukból előtörő eszményi dallamok két kézzel markolják meg a szívet, hogy az utolsó pillanatban megkegyelmezzenek neki. Mert bármekkora is a fájdalom, bármennyire is elfogadhatatlan a kisebbségi lét égető billogja, valami mindannyiunkat körülölelő, jótékony erő óvón teríti ránk az emlékezés és összetartozás leplét.
