Limoncello - FÉRFIT LÁTOK ÁLMAIDBAN

Egyéb

Nehéz volt megérteni, mit keresett a Woody Allen-életműben a bántóan sablonos, bugyuta és közhelyes szappanopera, a Vicky Cristina Barcelona, amely még nyári romkomnak is súlytalan lett volna, ha a rendező neve miatt nem értékelik túl annyira, amennyire túlértékelték (Penélope Cruz színi egyetemi szintű stílusgyakorlatáért például Oscart kapott). Utólag visszanézve mégis remek fogásnak tűnik a film elkészítése: olyan alacsonyra lett téve a léc, hogy az aktuálisan új Woody Allen-filmet már nem az Annie Hallhoz vagy a Manhattanhez hasonlítják, hanem ehhez. Ebből a pozícióból pedig nem nehéz nyerni. Így az, hogy a Férfit látok álmaidban, bár teljesen humortalan, mégsem teljesen súlytalan, már elég is az elégedettséghez. Mert bár közhelyes limonádénak indul ez is, végül egészen szép számban felsorakoznak benne az arra utaló jelek, hogy a filmet nem Hollywood valamelyik futószalagon született iparosa, hanem egy egyéni látásmódú, az átlagból kitűnő figura írta és rendezte.

Két generáció ? és az összes mellékszereplő ? családi kríziséről szól a Férfit látok álmaidban: a hetven körüli anyuka és apuka elválnak, közben a kislányuk is egyre rosszabbul érzi magát a házasságában. Az apuka (Anthony Hopkins) vesz magának egy karton Viagrát, házassággal egybekötött örökbérletet vásárol egy luxuskurvától; az ex-feleség (Gemma Jones) meg jósnőhöz fordul élete rendbetétele érdekében, mivel sem a pszichiáterekben, sem a whiskyben nem találta meg az életelixírt. A kislányuk (Naomi Watts) meg eközben gyereket akarna az inkább az önmegvalósításra törekvő, pocakosodó férjétől (Josh Brolin), mindhiába: ezért bánatában szívesen főnöke ölébe vetné magát. Mint még oly sokan a nézők közül: ha a főnököt játszó Antonio Banderasnak abszolút színvonaltalan is a szerepe, azért kinézni pont ugyanúgy néz ki, mint eddig. Azért a férjet sem kell félteni: ő az ablakával szemközt lakó, mindig piros ruhás, gyönyörű fiatal nőben találja meg a maga szexszimbólumát.

Mindez idáig maga a klisé, legfeljebb a jósnő eredeti kicsinykét ? bár ő tulajdonképpen csak az anya szellemi állapotát képezi le. Már itt enyhíti viszont a tüneteket egy tréfás hangú, az első hangosfilmek hanghordozását idéző narrátor beemelése a történetbe, ami már önmagában elemeli a filmet egy kicsit (nagyon kicsit) a nulla kockázatot vállaló tucatfilmektől; ráadásul e narrátor nem csak mesél, hanem kijavítja a szereplők ferdítéseit-szépítéseit, és szarkasztikusan kommentálja cselekedeteiket. Persze nem ennyitől lesz szerethető a film: azzá a két új életet kezdő öreg történetszálai teszik. Pontosabban az a kíméletlenséggel párosult érzékenység, ahogy Woody Allen lefesti az ő útkeresésüket. Piával és nyilvánvaló hülyeségekben való fanatikus hittel egyfelől, egy pénzért vásárolt, de természetesen az első jóképű fiatallal lefekvő örömlánnyal másfelől. Az anyukánál elnyomni próbált végső elkeseredéssel, ezer megalkuvással és minden kis reménysugárba kapaszkodással; az apukánál az önámítás kudarcával, és az azzal való szembesüléssel, hogy az évek még akkor is visszavonhatatlan nyomot hagynak az emberen, ha valaki az egész életét ráteszi ennek megakadályozására. Hasonlóan borúlátó a másik, egyébként meglehetősen érdektelen és kiszámítható történetszál ? a fiatalabb páré ? vége is: az írói válságban lévő férj ?csalással? próbál meg túllendülni a bajokon ? amivel végül alighanem még nagyobb bajba sodorja magát, mint amilyenben azelőtt volt.

Tulajdonképpen ennyi az egész: ha a limonádéba csöppen némi gyomorkeserű is, máris eredetibbnek tűnik a recept. Főleg, ha az ember annyira ért a gyomorkeserű lefőzéséhez, mint Woody Allen.