A "bátran"-t nem úgy értem, ahogy sokan talán értenék: hogy "jól megmondja" a szerbeknek s így egy "igazán magyar" történetet mesél el. Nem, mert Balázs Attila regénye éppen arról és úgy beszél, amiről sokan és sokféleképpen beszélnek: nincs egyetlen üdvözítő történet, a múltnak egyetlen, örökre elfogadott és jóváhagyott értelme, s amely múlt ettől szerb is és magyar is, mert valójában egyik sem: csak a mesélőhöz tartozik, miközben mégis mindenkihez.
Mondom, sokan beszélnek erről így Esterházy Pétertől Láng Zsolton keresztül Márton Lászlóig. Ami Balázs Attilánál más, az maga ez a sváda: a nekilendülő s a lendülettel el-elkanyarodó oralitás, amely gyakran locsogássá változik, körbelocsogja az elmesélt történeteket.
A locsogást nem pejoratívan használom, sőt. A regény egyik nagy megvalósítása ez a locsogás: az, hogy az olvasó sohasem tudhatja, mi fog következni; a linearitás, valamiféle linearitás adott ugyan, tudjuk, érezzük, egyszer el lesz itt mesélve minden ától cettig, ám érezzük azt is, addig sok kerülőn túl kell jutnunk. Szilágyi István, Láng és Márton esetében a történelem attól más, mint a mord klasszikusoknál, hogy olyan szereplők élik meg és mesélik el, akiket nem a legfontosabbakként tartanak számon a történelemkönyvek. Esterházynál a sok "édesapámok" bomlasztják szét a "nagy narratívát". Balázs Attilánál az elbeszélő végzi el a bomlasztás feladatát: mesél, cseveg, fecseg, locsog, tréfál, kitér, eltér - szinte lehetetlen felsorolni, igékkel illetni, mi mindent tesz az elbeszélés ürügye alatt.
Ez az elbeszélés élvezetes, zamatos, friss olyankor, amikor a mesemondó "vigyáz magára". Mert Balázs Attila regényének legnagyobb buktatóját abban látom, hogy ez nem mindig sikerül neki. Értem persze, hogy egy ilyen svádájú elbeszélő szereti hallani a hangját és azt hiszi, minden poénja ugyanolyan fergeteges. De mindenki tapasztalta már, mennyire fárasztó tud lenni egy olyan ember, aki megszokta, hogy nevetnek rajta s ezért abból is viccet csinál, amiből nem kellene.
Hadd hozzak fel egyetlen példát a 147. oldalról, amelyen keresztül igyekszem az elbeszélés mindkét arcát megmutatni. Damjanich Jánosról van szó: "...Debrecenbe való utazása előtt, kocsikázás közben az a balszerencsés dolog esett meg hősünkkel, hogy kocsija egy óriáskátyúban (majdnem akkorában, mint egy kisebb holdbéli kráter) hirtelen felborult..." Nem hiszem, hogy a szöveg megérdemelné ezt a rossz zárójelet. Tipikus esete ez annak, amikor valaki minden szavát viccnek hiszi, elragadja a viccelődés, a kikacsintás lendülete. Annál is sajnálatosabb ez, mert alig egy oldallal később egy gyönyörű részletet olvashatunk: "A Szolnoki Damjanich János Múzeumban látható ma is az ő [Damjanichné Csernovics Emília] hagyatékából származó, az Emília asszony úti piperés ládája nevet viselő, jeles, itt-ott kissé megkopott tárgyegyüttes, benne az egyetlen női tükörke, amelybe a nagy vitéz életében belenézett. Egyszer talán, a magyar szabadságharcnak, mondjuk, az ezredik évfordulóján, ha elmosódottan is, de megjelenik majd benne Damjanich János férfias szerb ábrázata, hogy ékes magyarsággal, kocsibalesete óta elöl némileg hiányos fogazattal elrebegje, elfütyöréssze és elpöszögje nekünk utolsó imáját..."
Mindkét típusú részletből bőségesen találhatunk a könyvben s a magam részéről ezt érzem a regény egyetlen igazi, mély, súlyos problémájának. A ki- és eltérőkre szükség van, nélkülük puszta "történelemmondás" lenne a mű, s ha ezek kellenek, a poénoktól is nehéz óvakodni. Az elbeszélő mégis tanúsíthatott volna több önfegyelmet - ha így tesz, én is jóleső humorral fogadnám M. Nagy Miklósnak a márciusi Jelenkorban tett javaslatát, hogy a Kinek Észak...-ról készüljön óriásplakát a metróban. Ez a kínos viccekkel és fölösleges felsorolásokkal teletűzdelt változat azonban még óriásplakát előtti.
