A rendező, illetve egy személyben író és dramaturg szándéka szerint alighanem egy mai Moli?re-t játszottak el a szegedi színészek, ?modern komédia? demonstrációt láttunk, feltétlenül élő színházi akaratról és bátorságról téve tanúbizonyságot. A tér ezt direkt módon közvetíti, Mira János bankautomatákat és kórházi ágyakat rak a tér belsejébe, fel, amit egy világítástól függően tükröződő vagy átlátszó, közel színpadszélességű, sínen középen nyitható fal takar ? néhány színpad elején zajló történetet aláfestő revüszerű részletet, több pásztorórát láthatunk itt fent, ahol mellékesen van egy dobszerelés is.
A színpad elején oldalra is befordul ez a hol áttetsző, hol tükröződő fal, több ajtóval, a nézőtérrel szemben az üvegfal mögött van még egy összevérezett faajtó (tán a gyógyítással lehet valami gúnyos relációban, jobb nem jutott eszembe, mert nem történik vele semmi különös), elé nyitható lépcsősor vezet fentről, amelyet néhányszor használnak a szereplők. A fő játszóhelyen régi tévék szolgálnak ülőalkalmatosságul, illetve ?Hargapon? (Ádám Tamás) ? Harpagon és Argan nevéből ez sikerült, a szándékot mindennekelőtt nagyra tartjuk ? korabeli fotelja, hátára nagy H van festve, ha valaki nem értené, kié; itt van még egy mellszobor és a tévék tetején néhány fingópárna, amibe dramaturgiailag kitaláltan bele is ülnek.
Barnák László és Gidró Katalin
Benedek Mari jelmezei hangulatkeltők, a közjátékban pláne nagyon élnek, szó szerint is színesítik az előadást. A ruhák szinte mindent elmondanak a szerepekről, így a két legtöbbet játszó nőről is: Angelíz (Gidró Katalin) egy manöken eleganciájú nő, illetve Toinette (Szilágyi Annamária) egy talpraesett életrevaló.
Van néhány szellemes mozzanat, meglepetés ? az alapszituáció kedvvel, reményekkel kecsegteti az embert ?, ám többségében meglehetősen kézenfekvő dolgok történnek. De a reflexív elképzelés helyenként valóra válik ? csak helyenként, ugyanis rengeteg elkezdett dolgot hagy félbe a rendezés. A szöveget a két színműből használt részletekhez Bodolay Géza írta, helyenként rátalálva egy kortárs moli?re-i stílusra ? a nyers, kabarészerű párbeszédek itt-ott nagyon jók: amikor beszalad Valér (Poroszlay Kristóf), és gesztusok mellé felütésre azt mondja: futok, tudom, húgom; vagy néhány párbeszéd, amiben röpködnek a káromkodások (inkább szókimondó, mint durva), ezek életszerűek, úgy, mintha a mai közbeszéd régebbi romantika szótárral lenne fordítva, ezek szórakoztatók, szellemesek.
Emellett többször kezdik szavalni Csokonai fordítását, ami direkt és kontraszt módon is működik, de nem épül ebből a bolondozásból rendszer, illetve többségében nem is elég sikerült a szöveg ? nagy munka lett volna, de egy színházközeli író biztosan meg tudta volna csinálni. Vagy a többször bejátszott barokk zenére egyszercsak rádobolt valaki egy rockandroll hangulatot, aminek nincs előzménye, nincs folytatása, pedig figyelemreméltóan vagány, izgalmas lenne ezzel elindulni valamerre, de csak belekapnak ? amikor zene szól, többségében barokk dallamokat hallunk, talán Lullytól is, illetve a legkönnyebben beazonosítható bejátszáson Cecilia Bartoli énekel.
Hogy tovább soroljam a beteljesületlenséget: a színészi játék egy az egyben van ? ha matekozni akarnék, mint ahogy a két évvel ezelőtt megjelent Moli?re-kutató ?, akkor azt mondanám, hogy a játszók az egy a kettőben, és az egy a tízben között mozognak; és nemcsak a színészek közt vannak jelentős különbségek, hanem egy-egy színész teljesítménye, játéka is erősen változatos. Nem lenne ildomos azt sorolni, ki a tizedes és kik a többiek, mert a színészek kissé mintha magukra maradtak volna a feladattal: így például, nem tudtam eldönteni, hogy Hargapon felesége (Borsos Beáta) magától őzik-e szögediesen, vagy van ennek valami oka, vagy célja azon kívül, hogy a közönség nevessen. A színészek többször is jól látható magukra hagyottságukat egyébként nagy játékerővel egyensúlyozták ki, ezért minden felrótt, de még szűnni nem akaró kifogásomat itt be is rekesztem, hogy ne essek át az állatorvosi ló túloldalára.
