Persze, ha az ember benéz kicsit a kosztümtár mögé, nem nehéz észrevenni, hogy bár valóban a legelső perctől a legutolsóig a herceg (később király) logopédiai kihívásairól van szó, mégis akad más téma is, ami segít kitölteni a játékidőt. Ott van például rögtön a politika átalakulása a tömegmédia ? itt konkrétan a rádió ? megjelenésével és így a hatalmon lévők kényszerű színésszé avanzsálásával, a kommunikáció előtérbe nyomulásával. És ott van egy érdekes portré is: a hercegé, aki nem csak beszédhibája miatt retteg attól, hogy királlyá váljon, hanem tökéletesen alkalmatlannak tartja magát az ilyesmire, és aki gyerekkori frusztrációi miatt még saját gyerekeinek (köztük egyébként a jelenlegi uralkodónak) sem tud rendesen mesét mondani. És ott van egy afféle koldus-és-királyfi-történet a yorki herceggel és a kopott falú lakásban éldegélő kispolgárral, aki saját szakterületén mégiscsak egyfajta hatalmi pozícióba kerül az ezt el nem fogadó nemes úr felett. Mindemellett megjelenik még egy vázlatos, de érdekes tabló is a második világháborúra készülő Anglia politikai életéről is.
David Seidler (természetesen Oscar-jelölt) forgatókönyvének nem is csak ez a sokszínűség az erénye, de hemzseg a frappáns fordulatoktól, a pergő, végig szellemes és okos párbeszédektől is ? a jogosan beképzelt herceg és a meglepően pökhendi logopédus első találkozásának például szinte minden mondata briliáns. A jó könyvet ráadásul egészen mesteri színészi játék eleveníti meg. Colin Firth (aki átemel valamicskét az itthon érthetetlen módon nem játszott filmje, az A single man problémákkal küzdő főszerepéből) szokatlan érzelemgazdagsággal ábrázolja a herceget, önbizalomhiánytól dührohamig, kisebbségi komplexustól elkeseredettségig, minden szóért való megküzdéstől a feladásig. Feleségét Helena Bonham Carter játssza ? jobban, mint életében bármit. Olyan nőt játszik, aki a bölcsőt ringatja és a világot is igazgatja, s sokszínűségben nem marad el Firthtől: hol magabiztosan, vitriolosan kommentál, hol szerető feleség; hol támaszt nyújt, hol pedig ellentmondást nem tűrően utasít. Geoffrey Rush logopédusában a céltudatosan használt nagyképűség, a határtalan optimizmus és a mindig és egyedüliként őszinte udvari bohóc-szerep nyűgöz le.
Mégis ott van ezek mellett mindaz, ami miatt nem tűnik indokoltnak a legjobb film és a legjobb rendező Oscar-jelölése. Hiába nyilvánvaló, hogy a logopédiai gondokon kívül más kérdések is hasonlóan fontosak, mégis zavaró, hogy ebben a fő témában tulajdonképpen nem születik semmilyen megoldás: nincs valamiféle módszer, ami beválna, és nincs igazán nagy áttörés sem (a dadogás helyett iszonyú lassú és vontatott beszéd az eredmény). Érdekes történetszálak pedig úgy sikkadnak el, ahogy felmerültek: nehezen indokolható például, hogy a koronázási beszéd sikerességéről a negyed órányi előkészület után miért nem tudunk meg semmit; máskor pedig túl ?angolos? a problémák megoldása: sem a logopédus munkavállalói gondjai, sem a trónörökös trónról való lemondása nem kavarja fel túlzottan az állóvizet; így aztán Colin Firth remekül bemutatott belső feszültségein kívül alig is akad más bonyodalom. Ebből a szempontból jobb volt tehát A Királynő (amelynek sikere nélkül kétséges, hogy belefogtak volna-e egyáltalán A király beszédének megírásába): ott a jóval koncentráltabb téma miatt lehetőség volt minden apróság kifejtésére ? itt viszont másfél évtized történelme, sorsok tucatja, emelkedések és bukások jelennek meg. Elegendő téma lenne ez egy sorozathoz is ? A király beszéde viszont csak annyit bont ki belőle rendesen, amennyi elfér egy epizódban.
Tizenkét Oscar-jelölés és még körülbelül negyvenháromezer másik elnyert díj meglehetősen nagy elvárásokat ébreszt ? sokszor túl magasakat ahhoz, hogy bármelyik film is eleget tehessen ezeknek. Ilyen csapdát ástak A király beszédének is: hogy alapvetően jó, egyszer-egyszer pedig nagyon jó, az máskor alighanem elég lenne. Az irreálisan magasra tett léc alatt ez a film viszont csak átsétál ? igaz, egyenes háttal és felemelt fejjel.
