Közel harmincéves korodig olyan – keretek közé aligha szorítható és felelősségvállalást gyakran kerülő – deviáns életet éltél, amelyben nem a produktív kreativitás jellemezte a mindennapjaidat. Ezzel szemben ma egy összeszedett, felelősségteljes, kifinomult, kreatív, termékeny alkotó vagy. Hogyan váltál azzá, aki ma vagy?
A deviáns időszakomban is próbáltam normális, hétköznapi életet élő csávó lenni, csak nem működött, mert sok minden elől menekültem. Gyűjtöttem ugyan szakmai sikereket, de nem tudtam anyagi jólétet teremteni, mert gyakorlatilag szét voltam esve. Nagyon jó családból jövök, de sokáig nem hoztam össze azt, amit a családom mindenféle nyomás nélkül elvárt volna tőlem. Majd egyszer csak, 29 éves koromban elmentem egy általános iskolai osztálytalálkozóra, és azt láttam, hogy mindenki többre vitte az életében nálam – annak ellenére, hogy gyerekként annak idején kifejezetten talpraesett, agilis, vezetői ambíciókkal bíró személyiség voltam. Akkor, nyár végén, két hónappal a születésnapom előtt eldöntöttem: biztos, hogy nem sétálok át így a harmincadik életévembe, nem szeretnék ilyen életet élni. Tudtam, hogy többet várok az élettől, és azt is tudtam, hogy az élet is többet vár el tőlem. Aznap délután fogtam magam, besétáltam egy dzsúdóklubba, és onnantól kezdve dzsúdóedzésekre jártam. Tudatosan szedtem össze és építettem fel magam.
Hogyan tudtál kapcsolatba lépni a belső erőddel, hogy azt használva kezedbe vedd az életed irányítását?
Pusztán azáltal, hogy eldöntöttem: felelősséget vállalok önmagamért. Ahogy ezt követően elkezdtem összerakni magam, hamar elkezdtem kapni a jeleket és visszaigazolásokat azzal kapcsolatban, hogy jó úton vagyok. Az édesanyám – aki matematika- és rajztanár volt – mindig azt mondta, hogy a végtelen nemcsak kifelé végtelen, hanem befelé is. Ennek a megértése segít a transzformatív, nehéz élethelyzetekben, és képessé tesz arra, hogy a fejlődés céljából változtassak magamon.
Erről eszembe jut a mondás, miszerint: ha változni akarsz, változtass a hiteden.
Ez így van, a hit nagyon fontos. Nekem a döntésemet követően volt az első nagy találkozásom a Jóistennel, miután elmentem tanulni Jeruzsálembe. A fal előtt álltam, amikor azt mondta nekem az Úr, hogy „most ülj le, és beszélgessünk”, és háromnegyed órán keresztül beszélgettünk. Utána betértem egy oázisba, ahol konkrétan éreztem, hogy a tenyerén hordoz a Jóisten. A közelmúltban is volt egy hasonló, zsidó helyett hindu gyökerű élményem azzal kapcsolatban, hogy igenis van valami erő, aminek a közbenjárását hagynunk kell. Sokáig harcoltam a világ ellen, de ma már látom, hogy az igazi – azaz hittel rendelkező, jó hullámhosszon lévő – harcos hagyja, hogy irányítsák az energiák, és csak akkor küzd, amikor valóban kell. Meg kellett érnem ahhoz, hogy elismeréssel tekintsek azokra, akik szépen, eredményteljes módon lovagolnak a jó hullámhosszon, hullámon.
Megtaláltad a valódi önmagad alkotóként, emberként?
Azt hiszem, igen. Időközben elkezdtem bokszolni, és boksz közben is azt érzem, amit alkotóként: van bennem egy harcos, aki mára már tudja, mikor szükséges harcolni. Ráadásul alkotóként és sportolóként egyaránt játékosan – és nem dühösen – harcolok.
A magadra találás hogyan tükröződött le a művészeted önazonos kibontakoztatásában?
Tizenhat éves korom óta írok dalszövegeket, és úgy érzem, dalszövegíróként mindig önazonos, játékos voltam. Az alkotói szándékom nagyjából megegyezett a maival, csak a szöveg megfogalmazása volt más. Itt-ott hülyeségeket írtam, de minden hülyeség fontos lépés volt az ide vezető úton. Tehát a punk korszakomban is önazonosan, a mai szövegeimhez hasonló dalszövegeket írtam, csak az akkori szintemen. Azóta kinyíltam, és ezzel a kinyílással párhuzamosan bontakozott ki a művészetem mai spektruma is.
Mi az alkotói szándékod?
Mondani valamit. Elmondani azt, amit gondolok.
Milyen hatás kiváltására törekszel a szavaiddal?
Engem tényleg a tenyerén hordoz az Úr, ezért még az életem legcsúnyább részletei is ki tudnak domborodni valami szerethetővé. Nagyon hálás életet élek, ennek az örömét osztom meg a dalaimban. Igazán jó zenészekkel dolgozom együtt, akik a hangszereik által segítenek abban, hogy a minden teatralitástól mentes, életszerű szavaim felemelő értelmet nyerjenek.
Mely hazai előadók inspirálnak?
Alapvetően nagyon sokan inspirálnak, de fontos megemlítenem az új generációs előadókat. Érdemes odafigyelni arra, ahogy szócsövei tudnak lenni a generációjuknak. Beton.Hofit és Pogány Indulót is sokat hallgatom, valamint úgy gondolom, hogy a Carson Coma is nagyon izgalmas produkció. Intuitív alkotói és előadói tevékenységük révén és a szívből fakadó, korlátoktól mentes, felszabadult működésük által nagyobb sikereket tudnak elérni, mint azok, akik különböző iskolákban tanulták az előadó-művészetet. Őket figyelve felmerül bennem a kérdés, hogy vajon hogyan lehetne felszabadítani azokat az alkotókat, akiket nindzsaként képeztek ki az iskolákban, és akikbe tanárok nevelték bele a papírforma szerinti tökéletességet.
Mit gondolsz, miként lehet felszabadult, magas színvonalat képviselő alkotóvá, előadóvá válni?
Az élet megélése által. Nem szabad elmenekülni a saját életünk elől, meg kell élni azt mélységekkel, magasságokkal, ADHD-val, mániás depresszióval, szerelemmel együtt – hiszen a hullámvasútszerű, fentekkel és lentekkel tűzdelt utak adják az inspirációkat. Ezeket a minket lázba hozó, ezáltal szívvel-lélekkel teli inspirációkat kell megfogalmaznunk az alkotásainkban, legyen szó bármilyen művészi stílusról.
Amikor nem tudok aludni, egyetemi előadásokat hallgatok, és volt idő, amikor sok kvantumfizikával foglalkozó előadást hallgattam. Azokban elmondták, hogy az anyag nem csupán részecskékből áll – a részecskékben lévő rezgés tartalmazza az anyagot meghatározó információt. Erről az a jelenség jut eszembe, amikor ugyanazt a két akkordot megszólaltatja két különböző zenész: egy autodidakta, de karizmatikus és egy sokat tanult, de kevésbé karizmatikus egyén. Ilyen esetben feltűnik, hogy ugyanannak a két akkordnak két egészen különböző hatása lehet. Például lehet ez a hatás egészen magával ragadó az autodidakta művész karizmatikus előadásának köszönhetően, és lehet akár jellegtelen is a tanult, de kevésbé karizmatikus művész előadása által – ebből pedig az látszik, hogy a gyakorlás és a technika túlcsiszolása képes a művészet kárára menni. Szerintem érdemes a valóban szükséges, hasznos szinten tartani a gyakorlás időtartamát, hogy a maradék, felszabadult időt kint tölthessük az életben és például dumáljunk negyedórát a postással. Ugyanis lehet, hogy az a negyedóra beszélgetés a postással többet tesz hozzá az életünkhöz és ezáltal a művészetünkhöz, mint a végtelen, falak közti gyakorlás.
Milyen konkrét folyamatok útján alkotsz?
Nagyon sok kollégámmal ellentétben, akik azt mondják, hogy kell egy jó refrén, én nem a refrénnel kezdek. Úgy indítom a dalszövegírást, ahogy bemegyek egy szobába: benyitok az ajtón, és lépek egyet. Megírom az első sort. Aztán – a példánál maradva – ahogy beljebb megyek a szobába, találkozom az ott lévő társasággal, feloldódom, és elkezdek sztorizni, eljutok oda, hogy megírom a refrént. Ezt követően pedig fűzöm tovább a sztorit. Tehát általában úgy írok, hogy nincs előre kitalált koncepcióm arról, hogy mit fogok megfogalmazni, de a történetben való elmélyülés során megszületik a mondanivalóm, ami többnyire egyetlen téma körül forog. Ez nem más, mint: az élet.
Miként formál téged a szövegalkotás általi önkifejezés folyamata?
Úgy érzem, terápiás értelemben jót tesz nekem, hogy a dalaimban ki tudom önteni a lelkem és el tudom mondani, mit gondolok az életről. Mivel az írás során figyelek arra, hogyan fogalmazom meg a mondanivalóm, ezért menet közben fel is dolgozom azt – és mivel nincs olyan dolog, amiről ne beszélnék, teljes spektrumon hat rám ez az élmény.
Hogyan tudsz korlátok nélkül megnyílni a szövegeidben?
Azzal a belső meggyőződéssel, hogy szerintem mindenről lehet beszélni – akkor, ha a mondanivalónak és témának van funkciója. Például egy korábbi szövegemben gond nélkül megírtam, hogy volt egy biszexuális csajom, mert arra éleztem ki az írást, hogy végül ez a biszexuális ember is a társadalom hasznos tagja lett annak ellenére, hogy sokáig nem akart az lenni.
Ilyen hozzáállással talán bármilyen témában meg lehet találni a közvetítésre érdemes értéket…
Igen. Kifejezetten nehéz, nagy küzdelmekkel és sok hallgatással átszőtt szakaszai is voltak az életemnek, és úgy érzem, ezeknek a mély sebeit is sikerült kidolgoznom magamból a dalszövegírás által. Visszatekintve azt mondhatom, hogy a pozitív hozzáállásom miatt minden mély megélés a hasznomra vált.
Hogyan tudtál szembenézni a legfájóbb érzéseiddel annak érdekében, hogy a feldolgozásuk mentén eljuss a szabadon áramló kreativitás megéléséhez?
A Tornóczky All Access zenekar Te tanítottál című dalában van egy olyan sor, hogy: te tanítottál a démonjaimmal zsebre dugott kézzel szembenézni. Engem az élet tanított meg erre. Vannak helyzetek, amiket egyszerűen nem tudunk kikerülni, szembe kell nézni velük. Hiszen, ha meg is próbáljuk kikerülni őket, előbb-utóbb újra előkerülnek és megállnak előttünk, nem lehet megmenekülni előlük.
Hogyan vezeted rá az 5letszobrászat kurzus résztvevőit arra, hogy hozzád hasonlóan rányíljanak önmagukra, ezáltal kibontakoztassák a művészetüket?
Játékokkal. Ezekben a különböző, sokszínű játékokban nem kell beszélni – pontosabban: nem kell szavakat kimondani –, testhangokat használunk. Jeleket adok, és a jelenlévők ezekre a jelekre reagálnak hangokkal. Van olyan játék, amiben kipróbáljuk, hogyan tudunk a lehető leghalkabb módon hangot kiadni, majd ezt a halk hangot adjuk ki még halkabban, majd még halkabban. Ugyanakkor ennek az ellentétét is megvalósítjuk. Ilyenkor az a feladat, hogy: üvölts úgy, ahogy még soha életedben nem üvöltöttél! Ilyenkor nem feltétlen tudja menet közben az ember, hogy épp olyan hangosan üvölt, mint odáig sosem, de egyszer csak ott áll egy csapatban, egy bizalmi körben, ahol mindenki teljes mértékben felszabadultan, torka szakadtából üvölt. Sokan alapvetően keressük magunkban ezeket a végleteket, de az életben nem feltétlenül van lehetőség arra, hogy megéljük őket. Van olyan játék is, melynek során kipróbáljuk, hogyan lehet mindössze hangokkal dzsungelt vagy épp légópincét varázsolni egy színházteremből.
Nagyon érdekes élmény, hogy ilyenkor nem csupán elképzelik a jelenlévők, hogy dzsungelben vagy légópincében időznek – tudják, hogy ott vannak. Senkinek sem mondom meg, mit csináljon, hogyan cselekedjen, mert épp az a szép, hogy mindenkinek van egy saját módszere, saját hangja a feladat végrehajtására. A művészet egyik csodája, hogy ahány ember, annyiféleképpen lehet művelni, és az önkifejezés során eljutni A-tól Z-ig. Van, akinek a majomhang jelenti a dzsungelt, míg másnak a szél susogása szimbolizálja azt. Az egésznek az a lényege, hogy igenis, merjünk játszani a fantáziánkkal!
Tehát lényegében ez egy kreativitásfejlesztő, terápiás hatású művészeti és önismereti kurzus?
Igen, és mindezt átszövi egy hatalmas közösségteremtő erő. Idegenként érkeznek az emberek, majd néhány perc elteltével nagyokat nevetnek együtt.
Ha adunk, kapunk is. Fel tudunk oldódni egymásban. Ebbe a folyamatba engedjük bele magunkat a kurzus során a hangok segítségével.
Mit gondolsz a mai dalszövegtrendekről te, a nagy lelki mélységekből és könnyed felszínből érkező érzések, gondolatok megfogalmazására egyaránt nyitott alkotó, aki punk-, jazz- és mulatós zenére egyaránt írt már dalszöveget?
Egyrészt azt, hogy bár vannak olyan popslágerek, amik akár felszínesnek is tűnhetnek, nem biztos, hogy valóban felszínes az, ami annak tűnik. Másrészt az jut eszembe, hogy az ötvenes években is léteztek olyan limonádé slágerek, amlyek valójában semmiről sem szóltak és csak azért volt szövegük, hogy legyen, mégis voltak köztük jó alkotások. Ilyen szempontból nem változott a világ. Szerintem rengeteg iszonyú értékes dolog jön létre a mai dalszövegtrendek keretein belül, amiket én speciel nagyon tudok szeretni. A magyar popzenei színtéren is vannak kedvenc dalaim és előadóim.
A popzene nem feltétlenül a terjengős dalszövegek terepe. Kevéssel is lehet sokat mondani?
Szerintem igen. Erről a Kool & The Gang slágere, a Ladies Night című dal jut eszembe, ami szórakozásra buzdítva kijelenti: ez a nők éjszakája. Első hallásra nem feltétlenül tűnik sokatmondó szövegnek, de az egész új értelmet nyer azáltal, hogy mindezt néhány fekete bőrű férfi mondta a színpadra kiállva a hetvenes évek Amerikájában, ahol és amikor nagyon rosszul, lekezelve, leminősítve, nem éppen szórakoztató módon éltek az afroamerikai férfiak és nők. Tehát azt hiszem, sosem önmagukban állva, hanem az őket körülvevő kontextusban nyerik el a sorok a valódi jelentőségüket. Jó példa erre Michael Jackson Billie Jean című dala, amelynek a tartalma egy könnyed bulijelenettől jut el egy gyermek felvállalásának kérdéséig – itt már sorsok alakulásáról, emberéletekről beszélünk. Shakespeare-i dráma alapja lehetne a dalszöveg témája: nevelni valakit, akire azt mondják, hogy a tiéd, míg te azt állítod, hogy nem, nem az. Biztos, hogy vannak szövegek, amelyek csak azért készülnek el, hogy pénzt keressen az őket eléneklő nő vagy pasas, de azokban is találhat mélységet a hallgató a saját, egyéni értelmezése szerint.
Ha egy felszínes hozzáállással készült írás is fogalmazhat meg olyasmit, ami valakinek épp sokat jelent, akkor létezik egyáltalán rossz dalszöveg?
Persze, lehet ötlettelen egy dalszöveg – de még egy ötlettelen szöveg is mutathat olyasmit, amit érdemes látni. Egy mulatós zenére írt szöveg is képes új nézőpontból elénk tárni azt, hogy hol tart a világ.
