Egy kalóz van a Fészekben!
Kifejezetten szeretem azokat a kiállítóhelyeket, amelyek túlmutatnak a galériás világ steril, white cube közegén, és hozzáférhetőbbé teszik a kortárs művészetet a szélesebb közönség számára is. A tavaly év végén nyílt Longtermhandstand Palazzo is ilyen: a legendás Fészek Klub kör alaprajzú termében kapott helyet. A hely különleges izgalma, hogy tulajdonképpen a Fészek bulizó közönsége adja a látogatók magját – olyan emberek, akik éjszaka érkeznek, és szinte észrevétlenül, váratlanul találkoznak kortárs művészettel. Szeretnék hinni abban, hogy az ilyen találkozások képesek lebontani a „küszöbfélelmet”, és közelebb hozni a kortársat azokhoz is, akik korábban “mumusként” tekintettek rá.
A Longtermhandstand Palazzo debütáló kiállítása Lőrincz Áron freskója, amely totális térélményt kínál: a néző nem egyszerűen képekkel találkozik, hanem egy gondosan felépített világ küszöbére érkezik. „Érdekes volt a tér, hiszen a kör alaprajz miatt az egész fal hajlik, így egészen másképp kellett hozzáállni a komponáláshoz. Nincsenek tagolások, mint egy klasszikus kiállítótérben, ezért bár vannak egységei a kompozíciónak, mégsincs egyetlen fő nézete.” Belépve egy olyan univerzum nyílik meg, amelynek saját törvényei, belső logikája és hangulata van.
A lépcsőn felérve egy illuzionisztikus keretben megjelenő kalózzal találjuk szembe magunkat, aki mintegy önreflexív tükörként is működik. Dacos, vad gyermeki figura; nem romantikus hős, hanem egzisztenciális alak: a nonkonformizmus szimbóluma.
„Azt a személyt jelképezi, aki saját döntéséből, bizonyos értelemben kirekeszti magát a társadalomból, hogy a saját törvényei szerint élhessen. Ez egyszerre eltartás a mindennapok őrületétől és egyfajta harmóniakeresés, amely szorosan összefügg az öntörvényűséggel: azzal a kérdéssel, hogy mennyire engedjük be a káoszt a saját életünkbe. A munkáim nem társadalomkritikát fogalmaznak meg, hanem sokkal inkább az egyén lehetséges útjairól szólnak.”
A kalóz vállán egy macska ül – társa és védelmezője. „A macska a nyers őszinteség szimbóluma. Ami különösen foglalkoztat benne, az az intenzitás. Nincs benne túlgondolás, nincs önreflexív fékezés; csak a dolgokhoz való elementáris, tiszta viszonyulás. Úgy érzem, ebből az állati jelenlétből nagyon sokat lehet tanulni emberként.”
Ahogy Lőrincz kompozícióin megzokhattuk, a kompozíció másik kulcsmotívuma a dzsungel. „A dzsungel-motívum nálam nem a természet romantikájából jön, hanem sokkal inkább abból a kulturális közegből, ahogyan különböző dalszövegekben is megjelenik: a város mint dzsungel képe”. Lőrincz képei tehát – a látszat ellenére – a nagyvárosi létről szólnak. Arról a sűrűségről, amelyben könnyű eltévedni; a labirintusról, amelyben egyszerre vagyunk otthon és elveszve.
Izgalmas, ahogy a kereten belül megfogalmazott gondolatok túllépnek annak határán, és végül az egész teret behálózzák. A keretből organikus, csápszerű motívumrendszer ágazik le, amely bizonyos szögből nézve egy tigrismintává áll össze – továbbírva a központi kompozíció macska-motívumát. Megfordulva pálmafák és koloniális oszloprendek jelennek meg, amelyek nemcsak a mű helyspecifikusságát erősítik, hanem a dzsungel-témát is kiterjesztik a teljes térre. „Amikor belépsz, a kerettel találkozol, amikor megfordulsz, a pálmával. Ez kifejezetten tagolt, nehezen kezelhető tér volt, de éppen ezért fontosnak éreztem, hogy ne elfedjem, hanem ráerősítsek a sajátosságaira. Úgy alakítottam ki, hogy tartalmilag is hozzáadjon az egészhez, és komplexebbé tegye a befogadást.”
Lőrincz kompozíciója filozófiailag mély tartalmat hordoz, mégis áthatja egy erős játékosság, amely megkönnyíti a kapcsolódást a műhöz. „Nagyon hiszek a rétegzettségben. Abban, hogy valaki ránéz egy képre, és azt mondja: ez egy jópofa kép – és ez már önmagában működik számára. De ugyanaz a kép képes ott tartani valakit hosszabb ideig is, hogy a mélyebb, filozófiai rétegek is megnyílhassanak előtte.”
Ebben fontos szerepet játszik a színek intenzitása is: a sárga és a fekete erőteljes kontrasztja, a csápszerű formák vizuális feszültsége nem puszta esztétikai döntés, hanem érzéki behívás – egy olyan vizuális nyelv, amely már a gondolat megszólalása előtt kapcsolatba lép a néző testével és figyelmével.
A mostani kiállítás, a freskó február 28-ig látogatható, ezt követően a freskó múlttá lesz, hogy a tér egy újabb művész alkotásának adjon majd helyet.
Fotó: Hegyi Júlia Lili / Kultúra.hu
