A csapat társulatvezetője és koreográfusa, Braham Logan Crane (aki egyben a társulatot képviselő, a Szigetre érkezett, négytagú formáció egyetlen férfitagja is) klasszikusan képzett, ambíciózus táncos, de ez édeskevés: a Szigeten bemutatott művei konganak az ürességtől. A három koreográfia, – Ghosts of Things to Come, Into the Sound, History – melyből részleteket látunk, maximum egy nem teljesen lelkiismeretlen hakni szintjét éri el. Nyilván nem látjuk a teljes műveket – bár ebben sem vagyok biztos, a programfüzet darabrészleteket, a helyszín műsorvezetője rövid darabokat említ – mindenesetre az előadások olyanok, mintha egy érzelmes zenével aláfestett, végeérhetetlen tornagyakorlatból vagdostak volna ki részleteket, a csoport nevében szereplő kortárs kitétellel semmi esetre sem vádolható a produkció. A cseppet nárcisztikus, leginkább egy parfümmodellre emlékeztető, franciás bájú Braham Logan Crane mellett táncosnői statisztaszerepbe szorulnak, egy közepes tánckar nem túl megterhelő feladatai vannak rájuk bízva, csupán asszisztálnak egy vonzó ripacs mutatványához. Ennek leglátványosabb megnyilvánulási formája, hogy minden alkalommal, mikor a férfi színpadra lép, várakozásteli tekintettel ragyognak gazdájuk felé, de ettől finoman szólva megbillen az egyensúly. Ami végképp megkoronázza az élményt, az a táncosfiú dramaturgiai szempontból érthetetlen, derült égből lecsapó, ütemes, mohó, pattogó ugrálása a színpadon, melybe nyilvánvalóan azzal a szándékkal fog bele, hogy kizsarolja a közönségtől a vastapsot, a gyengébbek meg is törnek a lélektani nyomás hatására. Ez tipikusan az a helyzet, amikor egy jó táncosnak semmilyen kontrollja nincs, pedig Braham Logan Crane egy tapasztalt koreográfus munkájában biztosan nagyszerű lenne. De nem olyan nagy baj különben, hogy a férfiben ennyire dúl a tetszésvágy, a táncosnők ezzel ugyanis nem vádolhatók, komoly gondot jelent számukra az is, hogy egyszerre mozduljanak.

Zötyög a tempó, szétesnek az amúgy sem igazán bonyolult kompozíciók, ez pedig azért szarvashiba, mert eleve tiszta formalizmus az egész előadás, nem lenne baj, ha legalább az amúgy üres formák rendben lemennének. Pedig az eredeti elképzelés költői és magasztos hangulatokra apellál, erre utal az édeskés zene, a komolykodó arckifejezések, az égre emelt tekintetek, sőt, az est harmadik részében felbukkanó zavaros videók is, melyek a színpad hátterében futnak. Szentimentális popsláger vezeti be az utolsó művet, a színpadon a tánccal párhuzamosan vetítés zajlik, szürkén peregnek a képek: egy óra felnagyított részletei, számjegyek, egy szem, egyre közelebbről, egy lüktető pupilla, később pedig egy butoh táncos maszkszerű arca, majd koponyahalmok. Ezekre a képekre önmagukban még felhúzható lenne egy laza asszociációs háló, de sajnos, az a ritmikus sportgimnasztika, ami a színpadon zajlik, semmilyen módon nem hozható összefüggésbe a látottakkal.

Az előadás közepétől kezdve kis szabadcsapatok válnak ki a közönség soraiból, és elhagyják a nézőteret, hármas-négyes-nyolcas, egyre növekvő létszámú csoportokban, ritkul a nézősereg, mintha egy idegen kór támadta volna meg őket. Természetesen nincs abban semmi meglepő, ha egy táncelőadás ilyen gyenge a Szigeten, hiszen minden évben nagy az eltérés a produkciók között, egymás mellett bukkan fel blöff és zsenialitás. Inkább az a szimptómaértékű, hogy az est végére még az örökké hálás szigetlakók is megelégelték az ASH laposka, öntetszelgő invázióját.