Lukoviczky Endre kiállítása a Budapesti Történeti Múzeum Budapest Kiállítóteremben szeptember 5-én este 5 órakor nyitja meg kapuit, ahol Hushegyi Gábor esztéta, műkritkikus, a Szlovák Intézet igazgatója mond köszöntőt.

Lukoviczky_Endre_New_York_I_1985_olaj_vaszon_150x150cm_copy
New York I. (1985)

A békéscsabai szlovák családban, 1939-ben született alkotó a számos képző iparművészt útjára indító, neves művészet- pedagógus, Mokos József által vezetett szakkörben kezdett ismerkedni a képi kifejező eszközökkel.

Az érettségi után az Iparművészeti Főiskola textil szakára nyert felvételt. Tanárai ? köztük Hincz Gyula és Rákosi Zoltán ? olyan kreatív, nyitott szemléletmódra nevelték, amely egész pályafutásának további alakulását döntő módon befolyásolta. Tanulmányait 1962-ben fejezte be. Pályája kezdetén elsősorban sokszorosító grafikai tevékenységet folytatott, majd 1981-től saját szitanyomatai mellett jelentős művészek: Barcsay Jenő, Vasarely, Bálint Endre, Gyarmathy Tihamér szitamappáit készítette saját műhelyében. A Fiatal Művészek Stúdiójának tagjaként az 1967-es, a hatalom által elfogadhatatlannak tartott, új művészeti áramlatok jegyében fogant műveket felsorakoztató kiállítás után néhány évig művei alig kaphattak nyilvánosságot. 1969-ben feleségével, Bálint Ildikó festőművésszel a szentendrei Új Művésztelepen kapott műteremlakást.

Lukoviczky_Endre_Negyedik_dimenzio_1987_olaj_vaszon_140x170cm_copy
Negyedik dimenzió (1987)

A szentendrei művészközösség prominens alkotói ? köztük Barcsay Jenő, Korniss Dezső ? az akkori magyar művészeti élet legmodernebb irányzataihoz tartoztak. Így a fiatal művész ? akinek már korai munkáin feltűnik az invenciózus formaképzés, az azonos vizuális problémák újabb és újabb megoldása iránti fogékonyság ? olyan közegbe került, amely megerősíthette hajlamaival összhangban lévő, korábbi vonzódását a látványtól elszakadó, elvont művészet iránt. Jelentős inspirációs forrás volt számára Kandinszkij festészetén túl az orosz szuprematizmus és az orosz valamint a magyar konstruktivizmus. Ezek a 20. század első negyedében született irányzatok radikálisan megváltoztatták a korábbi képfelfogást: a hagyományos ábrázolás helyett ? elsősorban ? szabályos geometrikus elemekből, szinte tudományos igényességgel építik a képet vagy a síkban vagy a térbeliség új szempontú megközelítésével. Lukoviczky műveiben tudatosan felvállalva és öntudatlanul is alkalmazza e törekvések egyes megoldásait, mégsem mondható, hogy egyszerűen újraélné e mintaképek korának problémáit. Az időközben eltelt több mint fél évszázad egyrészt idézőjelbe tette az ember által megteremtethető racionális világ elképzelését, másrészt Lukoviczky számára a művészet újabb vagy kortárs fejleményei egyaránt állandó kihívást jelentenek. Legszembetűnőbb különbség, hogy plasztikus hatást keltő konstrukciói nem térgeometrikus problémák steril leképezései, hanem általában érzelmi töltést is hordoznak, sokszor lírai megközelítésről vallanak. A végtelenben súlytalanul lebegő formációk hol egy széthullott civilizáció maradványainak nyugtalanító képzetét keltik, hol játékosan sziporkáznak, vagy önfeledten szerteszéjjel bukfenceznek. Máskor az idegesen cikázó alakzatok: háromszögek, négyzetek, kubusok bonyolult egyensúlyi helyzetekbe keverednek, fittyet hányva a hagyományos perspektíva szabályainak. A szubjektív reflexiók formába öntését a gazdag faktúrájú felületkezelés, a felszabadult anyaghasználat és gyakorta kifinomult festői megoldások segítik. A művész kimeríthetetlen kíváncsisággal, kötetlen szabadsággal kutatja e konstruált világ törvényszerűségeit, melyről kompozíciós sorozatai vallanak. Ezek egyike a város sorozat. Az ebben rejlő problematika több mint egy évtizedig, az 1980-as években foglalkoztatta a művészt. Az Egyesült Államokban tett tanulmányútjai során, főként New Yorkban szerzett élményeit dolgozta fel e képekben. A 20. század utolsó harmadában már 21. századi nagyvárosok mintaképének tartott New York lenyűgöző hatást gyakorolt reá. E festmények főszereplői a térben méltóságteljesen mozgó, gravitációtól elszakadt építmények, melyek éppen átúsznak a képtér kozmikus színpadán. A már ember nélküli, de ember teremtette világ víziói egyszerre keltenek csodálatot és szorongást.

Egyetlen momentum szab korlátot e gazdagon áradó művészi teremtésnek: minden műnek ? legyen bár játékos, komor vagy nyugtalanító hangulat közvetítője ? hordoznia kell magában a harmónia ígéretét.