Wedekind darabjának címe valójában nem Lulu, hanem Pandora szelencéje. A színház közölte, hogy ők ezt, a posztumusz előkerült, ötfelvonásos, ún. ősváltozatot mutatják be, ami tíz éve Forgách András fordításában magyarul is megjelent, és legalább két másik színházban ment már. Forgács Péter rendezése viszont agyonhúzott szöveget próbált egyben tartani, kevés sikerrel. Semmilyen drámai fokozás nem érvényesült, az első három felvonás és az utolsó kettő (Franciaország és London) között semmilyen feszültség nincs, de hát hogyan is lenne, amikor a negyedik felvonás lényegében ki lett radírozva? A Lulu-festmény, a modellel együtt mindig új helyre kerül. Ebben az előadásban csak az első és az utolsó felvonásban látjuk az emblematikus vásznat, ehelyett a halott szeretőjét szájon csókoló címszereplő jelenete ismétlődik, az átkötéseket pedig harmonikaszó adja meg. Ez átgondolt, jó változtatás, mert a harmonika Schigolchnak, a szerető szerepében is felbukkanó zsarnok apának a hangszere, és ő mindenkit túlél.
Az előadásban elhangzik, hogy a művészet arra való, hogy magasztos érzeteket keltsen. A darabban viszont az olvasható e helyen, hogy "...a művészetnek, tudja, úgy kell ábrázolnia az embert, hogy az nekem, a nézőnek, legalább szellemi élvezetet nyújtson." A szellemi élvezethez Wedekind darabjában a tragédia vezet el, ezért az alcíme: Egy szörnytragédia. A groteszk, az irónia, a közönségesség és a poénkodás néhány pillanat alatt lekergetik a színpadról a fenségest, a tragikust. Amikor Lulu második "áldozata" átvágja a saját torkát, amiből a néző csak a véres ajtót látja, és a döbbent szemtanúkat, nincs helye kuncogásnak. De ezen az estén újra és újra felvihogtak a Kozák László-bérlettulajdonosok, például amikor a címszereplő halkan nyöszörögve várja végzete beteljesülését ("ha meg kell lennie...").
"A szellem a fügefalevélben lakozik" - mondja Schöning, talán az egyetlen, aki érti Lulut. Lulu rejtélye az, hogy szerelme maga a végzet. Minden szeretője más néven nevezi, miközben igazi belsője rejtély marad előttük, mert amint azt a műterem-beszélgetés a darab kezdetén megelőlegezi, a férfiak nem a modellt, hanem magukat imádják Lulu képében. Nem is a szépségét, mert éppen a festőnek mondja Schöning hangsúlyosan: Félmilliót vettél feleségül! Ahogy Schöning vágja Lulu arcába azt is, hogy csak egy rohadt kurva. Schöning (Kern András) és Lulu kettőse az egyetlen olyan kapcsolat, amelyet nagyrészt átélhetünk, a többiek, főleg Alwa, idétlen udvarlóvá silányulnak.
Nem csak szellem, de fügefalevél sem sok marad Lulun: a harmadik felvonás "színház a színházban" jelenete is lecsúszik egy pornográf szintre, amely ugyan felfogható szükséges aktualizálásként, csak mint ilyen, nincs kidolgozva. Ha igaz, hogy a "szépség legyőzi a szemérmetlenséget", amint ez elhangzik a darabban, akkor nem lehet hiteles, hogy a huszadik század egyik legdémonibb nőalakja kisterpeszben konstatálja, hogy lecsúszott róla a bugyija. Ahogy nem az imádott nő bokája után kúszik a földön egy szerelmes vagy szerető sem, ha annak (akár félig) rég fedetlenek a keblei. Ha az volt a rendező instrukciója, hogy Eszenyi hozza közel a mai valóságához Lulu figuráját, akkor ezzel túllőttek a célon. Tetszetős viszont az aktualizálás több jelmezen (Füzér Anni), például Alwáéban és Rodrigo Quastéban, nem tudtam viszont mit kezdeni a Jackson Pollock-szerű óriásvásznakkal a második felvonásban. Egy fellángolásra futja csak a ledarált darab végén, amikor Eszenyi Enikő egy páros tangót táncol, de ezzel is csak emlékezteti a nézőt, hogy Lulu milyen erotikus és kecses lehetett! Még epilógusnak sem elég Geschwitz grófnő (Kiss Mari) monológja, a húzások miatt meggyöngült szöveg nem ad alapot ahhoz, hogy magát és a szörnytagédia többi halottját elsirassa.
