„Lusta embernek tartom magam” – Zalán Tibor a termékeny gondolatokról és az elfáradásról

Szolnokon születtél 1954-ben, de az alföldi Abony mezővárosában gyerekeskedtél. Hogyan emlékszel vissza azokra a korai éveidre? Csavargós, kalandozós kisfiú voltál, vagy pedig otthonülő, könyveket bújó?

Boldog gyermekkorom volt, ritka tartalmasan eltelő. Kis csavargó voltam; büszkén vállalom, hogy igazi utcagyerek, aki verekszik, cukrot lop Reich néni kisboltjában, rozsdás vasaktól és törött tányéroktól vérző lábbal kecmereg ki a téglagyári tóból, az izzó téglák szomszédságába, az égetőkemencébe menekül a rá felügyelő nagymamája elől, és röhög odabentről, amiért később elveri az anyja. Nyolcévesen a búvóhelyeimen a nagyapámtól lopott dohányt szívtam cigarettapapírba tekerve, és megállás nélkül bandáztam. Kimondottan rossz és sokszor komisz gyerek voltam. Apám ingázó kubikos volt, akit csak hétvégeken láttunk Pali bátyámmal, anyám hajnaltól késő éjjelig elszedő a téglagyári futószalag mellett – kemény munka, mert férfiak számára is iszonyatosan nehéz három-hat nyers téglát egyszerre lekapkodni egy teljes műszakon keresztül –, így nem volt idejük velem foglalkozni. Arra azonban volt gondjuk, hogy zenét tanuljak (művész- és jazzdobiskolát is elvégeztem gyermekként!). És bár szegények voltunk, mindig megkaptam a kívánt könyveimet karácsonyra és a születésnapjaimra. Különféle sorozatokkal ekkor alapozta meg édesanyám a későbbi könyvtáramat. Akár a kis Rimbaud, olyan lehettem: csavargóként pengettem a cipőzsinóromat, és közben rakódott az agyamba mindaz, ami miatt most válaszokat próbálok megfogalmazni neked. Élmény és művelődés. Már gyerekként mindkettő fontosságára ráéreztem, és azóta is szimbiózisban tartom magamban őket.

Gimnazistakorodban szerelmes versekkel indítottad a költői pályád. Hogyan értékeled ma ezeket a korai műveidet? Sikerült meghódítanod velük a lányok szívét?

Amiket gimnazistaként írtam, azokat a szövegeket semmire sem tartom használhatóaknak. De azért bánom, hogy egyet sem őriztem meg közülük. „Haszonállatok” voltak, amelyeket a siker vagy sikertelenség vágott le a maguk idejében. Rettentően alacsony és vézna kisgyerekként kerültem a nagykőrösi Arany János Gimnáziumba. Annyira aprócska voltam, hogy a patinás épület bejárati kilincsét nem lenyomtam, hanem lefelé húztam. Csakhogy tizennégy éves lévén a hormonok könyörtelenül elkezdtek dolgozni a szervezetemben, és napról napra belezúgtam valamelyik lányba. Elsősorban a nyúlánk lányokat akartam kitüntetni az imádatommal, akiknek jószerével úgy haladhattam el a hónuk alatt, hogy észre sem vették. Meg kellett találnom azt a módot, amivel felhívhatom magamra a figyelmüket.

Az eszköz – különös és korai ráérzés – a vers volt. A sorminta pedig Ady, akit akkortól mindmáig erős férfiimádattal imádok. Mit is jelent ez a sorminta? Az általam bámult motívumok és számomra fontos kulcsszavak beépítését a verseimbe. Bor, vér, halál, bánat, betegség, bús nagy virrasztások – csak képzeld el a vézna kiskölyköt, aki matekórán teljes átéléssel, kipirult arccal és kihagyó lélegzettel körmöli a verset. Merthogy éli. A módszer pedig az volt, hogy az elkészült alkotást gondosan összehajtottam, és a szerelmem tárgyát akkor éppen megképező langaléta csaj markába igyekeztem nyomni, amikor elhaladtam mellette. Ha benne maradt a papír a verssel a tenyérben, akkor dobogó szívvel vártam a következő szünetet. Ha nem, és a kövezetre hullott, nem estem kétségbe: újrahasznosítható tárgynak tekintettem, amelyet a következő szünetben már egy másik égimeszelő markában próbáltam meg elhelyezni. Innentől nem mesélem tovább, mert az már túl személyes lenne. De akkor bizonyosodtam meg arról, milyen nagy hatással tud lenni a vers a női lélekre.

Nyilatkoztad, a régebbi időkben élt, és nem csupán létezett a költészet, és hogy akkoriban jó volt a dolgok közepében lenni. Ma mi a helyzet?

A költészet élését állítva két, egymástól eltérő, de egymással mégis összefüggő dologra gondolhattam. Én még meg- és átélhettem azt az időszakot, amikor a költészet össztársadalmi ügy volt, amikor a líra volt a vezető műnem, amikor – mára megfoghatatlan és talán érthetetlen – lelkesültség fogadta egy-egy jelentős költő jelentős versének a megjelenését. Ne felejtsük el: ekkor még élt Illyés, Weöres, Vas, Juhász Ferenc és Nagy László, már munkálkodott Csoóri, Buda Feri, majd jöttek Utassyék, Kiss Bencéék, Petriék és Tandoriék. És nagy irodalmi élet volt úgy általában: reggeltől estig randalíroztunk a Hungária Kávéházban, a Fiatal Művészek Klubjában, az Egyetem Presszóban, továbbá mindenféle kocsmákban és más helyeken felolvastuk egymásnak a verseket és megváltottuk az irodalmat, általa pedig a társadalmat.

Én súlyosan zuhantam a dolgok közepébe. Talán még harminc sem voltam, amikor már a Kortárs versrovatát szerkesztettem a remek, nagy író Páskándi Gézával egy szobában. Kezdő íróként a legjobb és legnevesebb hazai és külföldön élő költők munkáit kérhettem, bírálhattam el, jelentethettem meg. Megjelenéshez juttattam minimum félszáz fiatal költőt. Hogy ma mi van, azt nem nagyon tudom. Valamikor a kilencvenes évek elején úgy határoztam, hogy kivonulok az irodalomból, és ki is vonultam. Később az Írószövetségből is kiléptem, és nem léptem át a Szépírókhoz. Egyedül akartam lenni, maradni óbudai padlásszobámban. Ma se nagyon járok rendezvényekre, legfeljebb ha dolgom van ott. Lehet, és miért ne lehetne, hogy ma is zsongó irodalmi élet van, az irodalom ma is él és élni akar – de engem ez már a legkevésbé sem érdekel, ezért nem tudok róla sokat.

Azt is mondtad, hogy a verseknek csak forradalmi helyzetben kell mondanivalót hordozniuk. Egyéb, nyugalmas időkben talán felesleges a költői gondolat?

Nem veszem föl, hogy ironizálsz, és megpróbálok tisztességes választ adni. Egyéb, nyugalmasabb időkben kell is meg felesleges is a költői gondolat. Mert mi az a költői gondolat? Nem tudom, mert remélem, hogy nincs ilyen. Mert mi a vers? Ezt sem tudom, de megpróbálom körülírni. A szavak különös rendje valamilyen szerkezetben. Mert mi a vers célja, már ha van – önmaga létrehozásán kívül? Kifejezni azokat a tartalmakat, amelyeket egyébként, mindennapi nyelvhasználattal nem tudnánk verbalizálni. És hogyan tudja ezt a vers megtenni, mármint a kifejezhetetlen verbalizálását? Csakis a szerkezet által – ebbe beleértem és legfontosabban értem bele a szavak szokatlan egymáshoz rendelését. Nem gondolat által, mert a gondolat mindig leíró, míg a vers kifejező, átemelő lelki-szellemi munka. A gondolat számára ott vannak az egyéb műnemek, a versnek nem ezen a fronton kell erőlködnie.

Néha úgy látom – persze szigorúan csakis a saját munkálkodásomból leszűrve az eredményt –, hogy amikor verset írok, akkor érdemesebb és érdekesebb ember vagyok, mint egyébként. Több, mint előtte és utána. Talán ezt szokták ihletnek hívni, de az ihlet szó pontatlan, mert csak lelki emelkedésre utal. Amúgy pedig ihlet bizonyára nincsen.

Irodalmi munkásságodban, ahogy fogalmaztál, a szerencse és a meggondolatlanság vezérelt. Elmondanád, hogyan értetted ezt?

Nem vagyok programot kitaláló, programhoz ragaszkodó, tervekben gondolkodó és rendszerben működő ember. Alkotóként pedig még kevésbé. Mi az alkotói szerencse? Jókor jó helyen lenni a műveddel és a figuráddal. Szerencsém volt például Szegeddel, Ilia Mihály, Baka István, Géczi János támogató és alkotói közelségében, meg az Alfölddel, a Tiszatájjal és a Jelenkorral; azzal, hogy hamar engedtek rájuk találni. Szerencsém volt, hogy fél évet Moszkvában töltöttem, ahol a szörnyű élmények és benyomások hatására némiképp megzakkantam, és mindenféle előzmény és elgondolás nélkül megírtam az Ének a napon felejtette Hintalóért című nagy, szabad avantgárd versemet, amely berobbant és berobbantott a kilencvenes évek költészetébe, másrészt Sakk-bástya címmel megírtam életem első drámáját.

Szerencse, hogy egy blöff kierőszakolta belőlem az Arctalan nemzedék című esszét, amellyel egyszerre és váratlanul lettem híres és hírhedett. Szerencsém volt, hogy Pestre menekülésem után munkanélküliként lézengtem, mert ennek – és Béládi Miklósnak – köszönhettem, hogy a Széchényi Könyvtár Zárolt Kiadványok Tárában betiltott műveket olvashattam, beleértve a teljes nyugati irodalmi termést. Szerencse, hogy a régi Mozgó Világ által haláláig barátja lehettem a nagyszerű Jankovics Józsefnek, akinek révén megismertem Katona Imre József rádiós dramaturgot. Ez a Rádiószínház hőskorában történt. Katona bevezetett a hangjátékírás rejtelmeibe (a mostani könyvhéten jelent meg Reménytelenek című hangjátékkötetem, amelyet az ő emlékének ajánlok), de a végtelenségig sorolhatnám a neveket és történéseket, amelyek mind-mind arra mutatnak, hogy nem én rendeztem el a sorsomat eddig, és ezután sem én fogom, hanem, ha nem hangzik hülyén, az élet: ő küldi hozzám az embereket, teremti meg számomra a helyzeteket a létezésemhez, a jelenlétemhez és az érvényesülésemhez.

Meggondolatlanság? Nem tudtam, miért megyek egyetemre. Nem tudtam, valójában miért kezdek el verset írni úgy komolyabban. Nem tudtam, miért nem maradtam Szegeden, ahol négy állást és egy lakást tartottak (volna) fenn nekem a végzésem után, és miért jöttem el Pestre munka nélküli irodalmi senkinek. Nem tudom, miért vállaltam versszerkesztést kezdőként a hozzám képest óriások irodalmában. Nem tudom, miért hagytam ki magam az írószervezetekből; sokak szerint e gesztussal az irodalmi mainstreamből, azaz a kánonokból is kiírva magamat. Nem tudom, miért fogtam hozzá ötkötetes regényciklushoz, ami negyedszázada eszi a húsomat és szívja a véremet. Nem tudom, miért vállaltam állásokat, és miért hagytam ott őket; nem tudom, miért nem hajszolom a díjakat és az elismeréseket, a pénzt vagy a luxust. Nem értem magamat, és az életemben hátralévő időben már nem is fogom: nem is tudom és nem is akarom. A halál mint terv nem játszik – bár fontos, azzal most nem foglalkozom. Életemben először és talán utoljára akkor voltam meggondolt, amikor halva születtem, és akkor sem értem el vele semmit, mert itt vagyok.

Tanítottál irodalmat középiskolában, főiskolán és egyetemen. Hogyan emlékszel erre a működésedre?

Tanítani nagyon szeretettem és szeretek mindmáig, mert szerettem a diákjaimat, és ha nem értettem félre a helyzetet, akkor ők is megbecsültek engem. Nem tettem különbséget középiskola és egyetem vagy főiskola között, számomra egyikben sem volt rang tanítani. Középiskolában azért volt nehezebb a helyzetem, mert nem használtam tankönyvet az óráimon, és a diákjaimtól is ezt kértem. Jegyzetelniük kellett, mindent megbeszéltünk, ők a tankönyvíróknál okosabban jöttek rá a fontos dolgokra. Érettségin is csak azt kértem tőlük, ami az órákon elhangzott. A barátjuk voltam a közös munkában, de szigorú tanáruk a követelésben. Azok a diákjaim máig sok tucatnyi verset tudnak Janus Pannoniustól Fodor Ákosig, az emlékezetükre hagyatkozva. Kitől kettőt-hármat, kitől tízet, kitől tizenötöt.

Az egyetemeken sokfélét tanítottam drámaelmélettől a kreatív írásig, mikor mire volt szükségük az intézményeknek. Magamtól nem jelentkeztem, de ha kerestek, mentem. Soha nem a diákokkal volt gondom, hanem inkább az igazgatókkal és a fenntartókkal, itt megint a középiskolákra gondolok. Így aztán hol felmondtam, hol kirúgtak. Mindig a diákokat sajnáltam. Nem voltam az oktatásrendbe beilleszthető-beilleszkedő tanár. Megértem, hogy a hivatalosságok egy idő után nem szerettek, vagy nem viselték el a jelenlétemet.

A rendszerváltás idején mint szerző nehéz helyzetbe kerültél. Nyilatkoztad, hogy „csinos és hatásos kinyírási kísérlet” áldozata lettél. Ezek megdöbbentő szavak. Segítenél megérteni, miről volt szó?

Nem. Ezek annyira nemtelen ügyek és becstelen emberi megnyilvánulások voltak, hogy nem látom értelmét előhozakodni velük. Volt már, aki bocsánatot kért miattuk. Őt becsülöm. Volt, aki ma már nem hajlandó emlékezni rájuk. Ez már neccesebb, de ráhagyom. Van, aki máig nem kért bocsánatot. A lelkiismeretére bízom, láthatóan bízhatom is. Annyit nagy általánosan: amikor úgymond kivonultam az irodalomból (akkor annyira benne voltam, hogy ezzel a gesztussal szinte valamennyi napilap érdemben foglalkozott), a távollétem felélesztette a kis belezőkben a bátorságot és a mohóságot, hogy a megürülni látszó helyemre lehet tolakodni, nyomakodni. Ezt úgy képzelték el, hogy a karaktergyilkosságnak a legszélesebb skáláját mozgatják meg ellenem; mind emberileg, mind szakmailag ellehetetlenítve. Aki nincs jelen, az ne is legyen, semmilyen formában és szinten ne lehessen. De már ez is több volt, mint amit erről szerettem volna elmondani.

2014-ben a hatvanadik születésnapod alkalmából neves írók és költők kaptak lehetőséget arra, hogy kérdéseket tegyenek fel neked. Egyikük, Füzi László lírai témáid közül a pusztulás, a szétesés témakörét emeli ki. Még mindig foglalkoztatnak ezek a sötét gondolatok?

Nem sötét gondolatok ezek, inkább termékenyek. Legalábbis számomra. Ha már nem versben írom meg gondolataimat – már ha vannak gondolataim –, akkor legalább a hangulataimat és az életérzéseimet hadd fogalmazzam meg a versekben. A pusztulás és a szétesés életérzés, valamifajta valóságvízió, amely különös viszonyt teremt és tart fenn a létezéssel. „Csuklófelvágó versek”, mondják a lányaim, amikor egy-egy újabb szövegemmel találkoznak. Szóval végső formájukban mitől is képeznének meg ezek sötét gondolatokat? Hiszen amikor az élet élhetetlenségéről, a létezés lehetetlenségéről, a létező pusztulásáról vagy széteséséről írunk, nem a legfontosabbat tesszük, amire íróként felhatalmazásunk van? Erről persze könnyebb beszélni, mint megélni. A szerkezetén kívül nincsen előre kitervelt szándékom a verssel, ám ha a végeredmény ennyire egy irányba mutat, magam is el kell gondolkodjam, ki vagyok, és miért nincs több közöm az élethez, a harmóniához, a széphez, az élhetőhöz; ahhoz, ami van.

Az egyik legtermékenyebb irodalmi szerzőként több tucat önálló kötetet jegyzel. Min dolgozol mostanában?

Mindig meglep, hogy termékeny írónak tartanak, de ha jobban belegondolok, rá kell jöjjek, hogy ez nem csak látszat. Az lehet a magyarázata, hogy mindhárom műnembe beleártottam és ártom magamat, így állandóan tartozásaim alakulnak ki magammal szemben. Író vagyok, és ha már az, akkor az a dolgom, hogy végezzem el, amiért vagyok, csináljam, amit tudok. Amúgy lusta embernek tartom magamat, aki a töredékét sem teljesíti be annak, amit szeretne vagy elképzel. Az elmúlt év végén befejeztem az engem régóta foglalkoztató, mostanra kimerülni látszó felezőszonettek írását; talán már másfél-két éve írom őket a felfedező érdeklődésével és csodálkozásával, megállás nélkül. Kötetbe szerkesztésüket Sára lányomra fogom bízni, ha elvállalja; még nem tud erről – innen fog értesülni. Hogy miért nem én? Föltehetőleg lusta vagyok magamat szerkeszteni. Hogy miért éppen ő, egy családtag, amikor nem vagyok a családi vállalkozások híve a művészetben? Mert ezek a szövegek annyira személyesek, énszemélyesek – és természetesen nem személyeskedőek – az életemmel kapcsolatban, hogy csakis olyan emberre bízhatom az elrendezésüket, aki nemcsak jártas a versvilágomban, hanem többet is lát és ért belőlem és az életemből másoknál. (Ezért már a harmadik kötetemet szerkeszti nagy műgonddal, hozzáértéssel és beleérzéssel.) A munka érdemi része az övé lesz, az én dolgom – és ezen dolgozom éppen – összeszedni a sok helyen megjelent szövegeket a három laptopomból és az asztali nagygépemből, az internetről és a folyóiratokból Nem vagyok rendszerető és rendszerező alkat, nincsenek a munkáim később felhasználható állapotban, könyvtárakba gyűjtve. A szonettek befejezése azt is jelenti, hogy idén már nem szándékozom verseket írni, versekkel foglalkozni. Nekilátok a Papírváros befejező könyvét megírni. Ha már elkezdtem, rendezni akarom ezt az adósságomat.

Ha szórakozni, pihenni támad kedved, mivel töltöd az időt?

A létezésnek ezt a formáját már régóta nem ismerem. Ha pihenni támadna kedvem, akkor sokat olvasnék, több időt töltenék és többet törődnék Zillével és Zalánnal, az unokáimmal, egyáltalán a családommal (nem hagynék rá minden munkát a lakásunkban a feleségemre) és a megmaradt barátaimmal (ha akarnák, még kirándulni is elmennék velük, bár élből nem szeretem az ilyesmit). Zentai Adél Unikornis-könyveit olvasnám szakmányban – és Thomas Mannt. Jó zenéket hallgatnék kiváló minőségben a teraszomon.

De nem nagyon támad, még nem támadhat kedvem pihenésre. Színházi emberként a színház nekem munka, munkahely, és nem szórakozás, a mozit mint helyet utálom, bulihelyekhez már öreg vagyok, a romkocsmákat modorosnak tartom, a koncertekre járást körülményesnek, az emberekkel megtelt helyeket idegennek. Bajban leszek, ha egyszer lesz időm pihenni! Talán el az őszi tengerhez, ez motoz bennem. Ahol nincsenek nyaralók, emberek a parton, és ülni meg ülni, megülni a sziklákon. Mint a sirályok. Amikor ilyesmire gondolok, akkor határozottan érzem, amit egyébként nem (és nem merek): hogy elfáradtam. Nagyon elfáradtam.

Zalán Tibor a Kárpát-Medencei Programigazgatóság KMI 12 programjának egyik támogatottja. Erről itt írtunk.

Fotók: Onda Péter / PKÜ