Egy nyolc év körüli kislány a lábát lóbálva kiabálja világgá a szünetben: "Nagyon tetszik ez az előadás, pedig már egy csomó koreográfiát láttam!" - íme az ideális közönség, nyitott, lelkes, ösztönző. De az este legfiatalabb nézője bizonyos szempontból kisebbségben van, hiszen, hiába van tömve a MU az est első részében, a szünet után alaposan megritkulnak a sorok. Mellőlem azt súgja valaki: "Nyilván, ha nézőként gondolkodni kell, az már túlzás, azt már nem vállalják..." Pedig ez egy jó este, minden akaratlan sutaságával együtt, és nem számít, hogy felemás a végeredmény: természetes, hogy valakinek jól áll a rögtönzés, más pedig feszeng tőle. Ez a másfél órányi improvizáció többet árul el a táncosokról, mint megannyi szerep, az üdítően friss és kreatív megoldásoktól (avagy hogy lesz egy eldobott pólóból várandós pocak) a sematikus ismétlésekig, görcsös megfelelni vágyásig minden felvonul.
A színpad belső félkörében zenészek, a külsőn táncosok. Az utóbbiak szemmel láthatóan kedvenc gyakorlócuccukban érkeznek: ki hatalmas férfipizsamában, ki decens, kis fekete ruhában. Angelus Iván növendékei között olyan régi tanítványai is felbukkannak, mint Kulcsár Vajda Enikő és Hód Adrienn, akiket kuriózum mostanában színpadon látni. A hullámzó színvonalú, de mégis fordulatos estén sok az emlékezetes élmény, mint például Rózsavölgyi Zsuzsa és Bakó Tamás kettőse (akik játékosságuk miatt hangolódnak villámgyorsan egymásra), vagy a Molnár Zoilly körül képződő, lányokból álló, simogató óriáspolip. Vicces az is, ahogy Vass Imre Rózsavölgyi Zsuzsával eltűnik a függöny mögött, és csak a ruháit repíti ki, mintha csak egy francia bohózatban vendégszerepelne. Az improvizációs összjátékot diktáló zene olykor még színesebb, mint a tánc, Angelus Ivánnak sikerült egy impozáns és izgalmas muzsikuscsapatot felkérnie a népzene, a kortárs zene, a jazz és a könnyűzene széles spektrumából, Batyutól Grencsó Istvánon át T. Baliig. Még egy kis lírai szöveg is beszökik a zenébe, Szemző Tibor fura, álomszerű mondatokat ereget a táncosok közé Felhő kapitányról és a madárrá változó halról, meg az égen támadt tóról, míg Másik János a hangokkal játszik: zúzza, pörgeti, sistergi a szavakat. Hiányérzetem azzal kapcsolatban van, hogy a zenészek és a táncosok egyaránt saját körükben improvizálnak, (zenészek a zenészekkel, táncosok a táncosokkal), egymás felé nem nyitnak igazán. A táncosok csupán háttérzeneként használják a muzsikát, csak a ritmus és a hangerő izgatja őket (nem csoda, hogy mindig a dobpergés váltja ki a legélénkebb tömegjeleneteket), elenyésző számban kezdeményeznek személyes párbeszédet valamelyik zenésszel, ez igazán kár, érdemes lett volna ezeknek a találkozásoknak is több esélyt adni. Angelus zárásként kis zseblámpával - modern Diogenészként világítva - megy végig a színpadon, hogy a résztvevőket bemutassa, láttam már ezt a gesztust, mégis van varázsa.
