„Későn indul, és korán távozik” – summáz Bartusz-Dobosi László Csengey Dénesről írt kiváló monográfiája közepén, s ezzel mintegy a tengelyét adja fejtegetéseinek. Ekkorra már túl vagyunk az első ijedtségen, ami az irodalomelméleti megalapozást illeti, és bizalommal követjük idegenvezetőnket, amint a Csengey-életút és -életmű mind mélyebb megismerésére invitál. Kezdeti aggodalmunk a veretes, néhol nehézkesnek ható, már-már irodalmi szakfolyóiratba illő stílusnak szól, de mint fokról fokra kiderül, a zord elemzői külső kivételesen empatikus méltatót, sőt „léleklátót” takar (aki azért kritikai észrevételeit se hallgatja el).
Megrázó és megkapó, hogy harminc év után is annyira élő az általa elénk állított alak, egyéniség.
A Csengey identitására vonatkozó eldöntetlenség, amelyet már ő maga is tematizált, az életútra ennyire távolból visszatekintve is erőteljesen érzékelhető. Perdöntő a Bartusz-Dobosi által idézett tanulmányrészlet, rejtett önvallomás, amelyben Csengey a szellemi elődjének tekintett Eötvös Józsefről ír: „Ő maga is más pályát és más sorsot szánt magának, másra készült, más irányban építkezett indulása időszakában, csak helyzete hozta úgy, hogy életének és személyiségének, eszméinek és törekvéseinek teljes kiterjedésében politikában találta magát.”
Eötvös is, Csengey is elsődlegesen írónak tekintették magukat, hangsúlyozza a szerző, ám az is teljesen egyértelmű, hogy Csengey politikai aktivitása nem volt kényszeredett, hiszen mintha forradalmárnak született volna, és sokak emlékezetében él egyfajta Petőfi-utódként.
Irodalom és közélet az ő felfogásában szorosan összefüggött. Csengey – mint a jó barát, Elek István írta róla –
nem megérteni és megértetni akarta a világot, hanem megmagyarázni, megítélni és megváltoztatni.
Igaz ugyan, hogy azt mondta, ha majd politikai téren eléri, amire törekszik, akkor visszaül az íróasztalához, ám titkon talán ő is sejtette, hogy az a vágyott állapot egy hozzá hasonló, lobogó idealista számára mindig a jövőbe fog tolódni.
És ezen a ponton valami egészen páratlan és csodaszámba menő tapintható ki: hogy Csengey valóban hitt az össznemzeti egységben, és magára szabta a kimunkálójának szerepét. Ez ügyben kivételesen következetes, már-már megszállott volt.
A neten elérhető, 1998-as dokumentumfilm, A kétségbeesés méltósága – Emlékek Csengey Dénesről két történettel gazdagítja az erre vonatkozó tudásunkat. Balassa Péter felidézi, hogy Csengey, miután Amerikából hazatérve a Csoóri Sándor esszéje miatti közéleti viharral szembesült, felment hozzá, és kétségbeesetten győzködni kezdte. A nemzeti egység fontosságáról és arról a szándékáról beszélt neki, hogy ő majd közvetít a két tábor között.
Hasonló gesztussal, a békítés szándékával fordult Csurka Istvánhoz és Elek Istvánhoz is, amikor Csurka a képviselői irodaházban odalépett hozzájuk. Szilárdan hitt benne, hogy a fellépésének lesz hatása. Béketeremtő akart lenni, e téren engesztelhetetlen volt. Amint a monográfiában, egy Vári Attilától vett idézetben olvashatjuk: „Ő volt talán az egyetlen, aki nem népi és urbánus kontextusban gondolkodott, s aki azt hitte, hogy a teljes szabadság elmossa ezeket a határokat. Hogy kialakulhat a szellem-népfrontos gondolkodás, ahol minden árnyalatnak meglehet a helye.”
Talán „csak” annyi volt a baj, hogy rosszkor született. Túl sok időt elvett tőle a kádári Magyarország, és túl kevés időt kapott az új demokráciától. „Nézek utána az elszalasztott időnek, amiben nem tudtam szereplő lenni, vagy ha az voltam, nem úgy, ahogy akartam” – írja 1989-es, önéletrajzi ihletésű naplóregényében. Ehhez kapcsolódik az a kortársak által sokat emlegetett karakterjegye, hogy – mintha tudta volna, hogy kevés ideje van – állandóan sietett, szinte folyamatosan úton volt. „Mintha nem is egy ember életét élte volna, hanem többét egyszerre” – írja róla Bartusz-Dobosi.
Kivételesen megható a könyvben is, a portréfilmben is Kubik Anna szereplése: a megérintettsége, ragaszkodása Csengeyhez még annyi évvel később is. Tekintete, szavai meggyőzően tanúskodnak arról, milyen erős lenyomata volt Csengey ittlétének. Hogy milyen kivételes kisugárzása lehetett. Kubik Annának írt levele pedig arról tanúskodik, hogy maga is úgy gondolta: több ember életét éli-élné (kellene élnie?) egyszerre.
Tegyük fel egész egyszerűen a kérdést: ki volt Csengey Dénes? Bartusz-Dobosi László válaszai: szépíró, esszéíró, újságíró, irodalomtörténész, szociográfus, forgatókönyv- és dalszövegíró (Cseh Tamás szerzőtársa). Ám bármilyen terepen, műfajban, mindig ugyanazt csinálta, ugyanazt mondta, és a közösségért érzett felelősségtudat volt a legfőbb motivációja. Nem a műfajok vagy a címkék fontosak tehát, hanem az a kivételes elkötelezettség, amely egész valóját jellemezte, amelyben égett és amelytől idő előtt elégett.
Csupán másfél alkotói évtized adatott neki, életműve torzóban maradt. És míg valamikor kultusza volt, mára az elfeledés fenyegeti. De mivel történelmi jelentőségű időkben volt megkerülhetetlen szereplője a magyar közéletnek, és minden tehetségét latba vetve küzdött egy általa annyira vágyott jobb Magyarországért, csak egyetérthetünk Sándor Györggyel, aki a filmben azt mondja róla: legalább ötven kéne belőle. Itt és most.
Nyitókép: Csengey Dénes, a párt alapító tagja a Magyar Demokrata Fórum első országos gyűlésén, 1989. március 11-én. MTI/Fotó: Pintér Márta
