Ma van Miskolc napja – a város, ahova szívesen születtem volna

Szombat este van, és én mintha látomást látnék. A közösségi helyiségben metamorfózis szemtanújává válok, amikor a misére érkezők három asztalkából terítővel, gyertyákkal, kereszttel oltárt varázsolnak. Öt-hatfős, összeszokott csapat helyezi el rajta a virágokat nagy rutinnal és a varázslóinasok áhítatával. Itt már maga az előkészület is ünnep, jövök rá, és még az is eszembe jut: annyira miskolci, amit látok! Nem mert máshol nincsenek ilyen közösségek, hanem mert itt az egymáshoz tartozás, az összekacsintás a mindennapok része. „Mi magunk vagyunk a város, de újra meg újra tőle kapjuk vissza önmagunkat” – üzenik a díszítő kezek; az igyekezet annak érdekében, hogy az ünnep elkészüljön, és az összetartozás-tudat mindenkiben erősödjön.

*

Nem is fogom megpróbálni tagadni: elfogult vagyok Miskolc iránt. Életem egy nehéz időszakában oly kedvesen fogadott be ez a város, hogy azóta hajlamos vagyok valamiféle kollektív tudattal, személyiséggel rendelkező élőlényként tekinteni rá, és igenis hinni abban, hogy „mindig várni fog”. Hogy örül, ha újra arra járok, és baráti fogadtatásban lesz részem. Ebben az is benne lehet, hogy én annak idején, több mint tíz évvel ezelőtt mintha a lelkét értettem volna meg. Mondok egy példát. Az Újgyőri főtéren túl, a piaccal szemben lévő görög telepen, a Lyukóbányára vezető út mellett, a számozott utcák közelében, vagyis szegény környéken béreltem lakást. Megesett, hogy ha kimentem a boltba, rajtam kívül csak romák voltak benne. Köztük három-négyéves gyerekek, akik egyedül, pici ujjaik között egyforintossal érkeztek (ezt, mint most olvasom, éppen akkoriban vonták be), hogy valamit kérjenek érte. És a pénztáros mindig adott nekik, sőt voltak kifejezetten ilyen, a gyermeki öröm céljából tartott, egy forintért árult mini csokik. Jól emlékszem, hogy annak idején arra gondoltam: egy olyan városnak, ahol ilyesmit látok, szeretnék egészen a polgára lenni, sőt szeretném – ha ez lehetséges lenne – a szülővárosomnak tudni. Ez volt az oka, hogy a Facebookon (noha pesti vagyok-voltam) Miskolcot jelöltem meg születési helyemként.

*

A Szinva mellett haladok biciklivel, erős szélben. A patak fel van duzzadva, egy kacsafiú szinte tehetetlenül sodródik a vízzel, és ijesztően magányosnak tűnik. A párját még öt-tíz méterrel odébb sem látom, pedig könnyebb lenne a lelkemnek, ha legalább halvány esély ígérkezne a „családegyesítésre”. Egy kilométerrel odébb kacsalány teteme hever az út szélén. Egyáltalán nem biztos, hogy azonos a hánykolódó, az elemekkel egyedül küzdő fiú párjával, számomra mégis így áll össze a kép. És hirtelen elkeseredve gondolok mindarra, ami itt fájdalom, kudarc, reményvesztettség. A helyiek által is oly sokszor emlegetett régi gyárépületekre, amelyekben már hosszú idő óta nem folyik termelés, az ipari múlt nehezen feldolgozható örökségére. A munkanélküliségre, az elvándorlásra, a sokszor rosszul (bár úgy nézem, mostanában éppen jól) szereplő DVTK-ra, amelyet mégis oly forrón-dacosan szeretnek a szurkolói. Ennek, a buzgó szurkolásnak egyik este fültanúja is vagyok, amikor hazafelé igyekezve a stadion mellett haladok el. Nem könnyű ezt megérteni, mégis meg kellene próbálni. A Sorsod Borsod szlogen, az LKV (Lenin Kohászati Művek) felirat, vagy a kilátó sziluettjének karra tetováltatása, amely ma is nagy divat a városlakók, köztük a fiatalok körében, talán segít valamivel közelebb kerülni a titokhoz.

*

Áprilisban egy hetet, aztán még egy napot Miskolcon töltöttem egy ottani család, régi jóbarátaim vendégeként. Napi legalább három órát bicikliztem a belváros, berekaljai szállásom és más célpontok között. Lett egy törzshelyem is a színház közelében, ahol az elmúlt években általam ivott legjobb melange-ára találtam, napról napra ugyanabban a megbízható minőségben. Csak pár nap volt, de ahhoz elég, hogy újra megtapasztaljam, mit jelent ismerőssé válni valahol. És szívesen maradtam volna. Bár maradhattam volna! Mert Miskolc érthetőbb, emberközelibb, kedvesebb és otthonosabb, mint a nagyobb, és nagyvilágibb, sokszínűbb, mint a kisebb helyek: kulturális értelemben valóságos aranybánya. Ezt már a főutca kulináris ajánlata is megbízhatóan jelzi: pár tíz méteren belül annyiféle ízt és illatot kínál, amelyekért máshol másik városrészbe kell átmenni. Miskolcon elérhető közelségben van minden és mindenki, és az ismerősök örülnek, ha találkozni akarsz velük – ahelyett, hogy rohannának, fontoskodnának, mint ez manapság annyira divatos. Nemegyszer úgy találkoztok, hogy nem is tervezitek, vagy amikor éppen hívjátok egymást, a másikról egyszer csak kiderül, hogy tőled néhány méterre, egy teraszon ül – és amikor ezt megtudja, arra kér, hogy menj oda, meghív valamire. Ez nem a valóság, jut eszembe időnként: túl szép ahhoz, hogy igaz legyen. Persze tudom, egy vendég élményeit sorolom, amelyek nem feltétlenül tükrözik a mindennapok realitásait. De teljesen nem is ferdítik el őket.

*

És akkor még nem beszéltem Egyetemvárosról, amely szerintem a legjobb magyar kampusz saját sportcsarnokkal, uszodával, boltokkal, na és persze a Rockyval, a sokak számára feledhetetlen emlékezetű egyetemvárosi szórakozóhellyel. Egyetemváros város a városban, amelyről minden helyi elismeréssel nyilatkozik, de azért azt is mindig szóba hozzák, hogy a legnagyobb hibája egybeesik a legnagyobb erényével: „túl jó”, „túl otthonos és komfortos”, ezért a diákok sokszor öt éven át ki sem mozdulnak belőle, és nem gazdagítják a várost jelenlétükkel, aktivitásukkal. Horváth Zita rektor, akit erről kérdezek, finomít az összképen. Szerinte ha számukra vonzó programokkal kínálják meg őket, ki lehet az egyetemistákat csalogatni a kedves fészkükből. Kiváló példa erre a város kulthelye, a Helynekem, amelynek koncertjei mindig diákok tömegét vonzzák. Az sem mellékes részlet, hogy az egyetem zenei képzése a belvárosban, a Zenepalotában zajlik, és hogy az intézmény rendszeresen ingyenes koncertekkel várja a miskolciakat. További adalék, hogy a nemzetközi hírű CineFestnek egyetemi blokkja is van. A probléma létezését azonban nem tagadja a rektor, és utal rá: az egyetemen sokat gondolkodnak azon, mit lehetne tenni a megoldása érdekében. Az egyik tervük az, hogy turisztikai irodák mintájára egyetemi rendezvényközpontot nyitnak majd a belvárosban.

*

És ha már turizmus: az, hogy Miskolcot hegyek veszik körül, hogy a Bükk szinte belelóg a városba, és hogy az állatkert (amelyről részletesen is írunk majd) nemcsak „eljátssza” a vadont, hanem maga a vadon, az őstermészet része, hogy Lillafüredről az operafesztivál idején nemzetközi sztárok nyilatkoztak az elragadtatás hangján, elképesztő turisztikai potenciált, sok-sok további kibontakoztatható lehetőséget jelez. Én a kerékpáros turizmust is fejleszteném, mert a városban töltött több mint egy hét során jó, ha összesen tíz biciklissel találkoztam – igaz, ők viszont mind köszöntek.

*

Zemlényi Attila iskolaigazgató, a Miskolci Nemzeti Színház jubileumi drámapályázatának egyik győztese (a múlt évben elhunyt Kabai Lóránttal írt darabjuk, a Vasgyári eklógák nyert megosztott fődíjat) meghívott, hogy nézzem meg a Művészetek Házában rendezett szavalóversenyt. Meghatottan figyeltem, hogy állítólag nem olvasó korunkban hány kisebb és nagyobb diák, fiatal felnőtt és idős állt fel a színpadra, a zsűri elé lámpalázasan, és mutatta be „verses önmagát”, a líra iránti érzékenységét, és hogy érti, miért fontos, mire jó a vers. Azt is jó volt látni, hogy Zemlényi úr milyen empátiával figyeli és biztatja őket, és elgondolni, hány gyerek számára lesz ez meghatározó élmény a továbbiakra, az irodalomhoz való viszonyra vonatkozóan. És volt a versenynek egy másik, különösen elgondolkodtató mozzanata is: hogy kötelezővé tették egy-egy miskolci költő által írt vers elmondását. A tragikusan fiatalon, 2011-ben elhunyt Málik Roland versei is elhangzottak, akivel én annak idején, részben éppen az ő verseiről beszélgetve még együtt söröztem Miskolc belvárosában. Hogy itt és most még vele is „találkozhattam”, szíven ütött, és megerősített abban a meggyőződésemben, hogy Miskolc „valami más”. Olyan város, ahol különös érzékenység jellemzi a kultúrához való viszonyt. Ez részletesebben is szóba kerül majd a Műút sikertörténetéről tervezett írásomban.

Nyitókép: Abel-Photos / Shutterstock

#fókuszbanMiskolc