- Fölteszem, egy ókortudományi konferencia meglehetősen szűk réteget vonz. Fogalmazhatunk-e úgy, hogy az ókori kultúrával foglalkozók zártkörű, kis létszámú klubot alkotnak?
- Igen, teljes mértékben, hiszen csupán néhány százra tehető azok száma ma Magyarországon, akik az ókori stúdiumokkal való foglalkozásból keresik a kenyerüket. Ennél persze jóval többen érdeklődnek a téma iránt, mert több mint tízezer diák tanulja a nyelvet a középiskolákban. Az egyetemi szakokon ez a szám százas nagyságrendre csökken, de még így is jelentősnek tekinthető a latin nyelv iránti érdeklődés. Az már inkább tűnik gondnak, hogy a mégoly tehetséges hallgatóknak sem tudunk biztató pályaképet vázolni, mert sajnos a tudás piaca is egyre pragmatikusabb. Bár az éppen két hónapja, nyilvánosan elhangzott, rossz ízű kijelentés szerint mi is "csak" "lógusok" volnánk - lévén a magyar humán értelmiség része -, munkánkat mégsem tartjuk fölöslegesnek. Egyébként a minősítés nemcsak sértő, de értelmetlen is, hiszen az elmélyült, kultúrtörténeti kontextusba ágyazott tudást az európai kultúra eddigi két és fél évezrede során mégiscsak az úgynevezett "lógusok" rendszerezték, és adták tovább. Visszatérve a kérdésére: igen, kevesen vagyunk, de a nehézségek ellenére is úgy tűnik, utánpótlásban nincs hiány.
- Szűkítsük beszélgetésünket a szakterületére, a római kultúrára. Különösen írott közlésekben - gondolok a sajtóra, könyvcímekre - ma is gyakori bizonyos fordulatok használata, de még a köznyelvben is vannak a latinnak élő morzsái, például az "ad hoc", vagy az "in vino veritas" kedvelt formulája. Mit "tudnak" ezek a máig őrzött kifejezések?
- Ugyanazt tudják, mint az ókorban, ha van, aki érti és meg tudja értetni őket. Az ókori szónoklattan szerint ezek a szállóigék és közmondások a szónoki bizonyítás eszközei voltak, melyeket - mint az ma is szokás - a hallgató frappáns formájuk, illetve a mögöttük álló tekintély miatt további érvelés nélkül is elfogadott.
- Az egyik kutatási területe az ókori retorika. Tudjuk, hogy mit jelent, de ritkán találkozunk vele, ugyanis ma a gyakorlatban igen kevés közszereplő birtokolja ezt a tudást. Ha ismerné, mit sajátíthatna el belőle a modern ember?
- Mindent és semmit. Az ókori szakirodalom is bőven tárgyalja, mi a legfontosabb a leendő szónok számára: a veleszületett tehetség, az elsajátított szónoki tudás vagy pusztán a gyakorlat? Valószínűleg mindhárom egyformán. Talán még ígérnek is ezekből valamennyit a mai kommunikációs kurzusok, de a tapasztalatom (bár nyugodtan mondhatjuk: mindnyájunk tapasztalata) alapján ezek felelőtlen, hangzatos ígéretek maradnak. A technikai tudás azonban mit sem ér, ha hordozója és használója nem művelt és gondolkodó ember.
- Mit veszítünk azzal, hogy lassacskán feledésbe merülnek például az antik kultúra értékei? Egyáltalán, mit adhat az antik kultúra a ma emberének?
- Elég, ha annyit mondok, hogy a régi német diplomácia teli volt klasszikus filológusokkal? Ha továbbra is ilyen szorgosan tépkedjük ki gyökereinket, úgy járunk, mint Macondo lakói a Száz év magányban: lassacskán hiába címkézzük fel környezetünk és kultúránk tárgyait, a betűket is elfelejtjük, amelyeknek rögzíteniük kellene, hogy voltaképpen mit is látunk magunk körül.
