Művészfilmről írni könnyű. Hosszan lehet meditálni a film erényeiről vagy hátrányairól, színészi teljesítményeiről, példákat hozni az irodalomból vagy a filmiparból, elemezni a vágást, rendezést, fotózást, a fényeket, árnyakat, és mindezt anélkül, hogy elmondanánk a sztorit, vagy ha mégis, az sem baj.
De mit csinálhat az ember egy thriller esetében? Már maga a cím is majdnem túl sokat sejtet: Megérzés. Ennél tovább menni pedig teljes poéngyilkosság. Kerülgessük hát, mint macska a forró kását.
Sandra Bullock az a színésznő, akit előszeretettel dobnak a rendezők végletekig tekert, facsart, préselt ötletre épülő filmekbe, lélek- és idegölő helyzetek sorozatába, kihozva az ötletből, a helyzetből és a színészből a maximumot. Vezet buszt egy időzített bomba tetején (Féktelenül), hajót (Féktelenül 2), vagy küzd kiszolgáltatottan, de meg nem törten a személyét, életét ellopó számítógépes banditák ellen (A hálózat csapdájában), vergődik saját hazugsága hálójában, végletesen belebonyolódva (Aludj csak, én álmodom), és nem sorolom tovább.
Ezúttal is egyetlen ötlet, a megérzés a téma; ebből hoz ki a rendező (Mannan Yapo) és különösképpen a forgatókönyvíró (Bill Kelly) mindent, amit csak lehet. Idősíkok keverése, apró és még apróbb mozzanatok szétszabdalása, elrejtése, puzzle-ként való összeillesztése, mindez újabb és újabb szétfröccsenő időcserepek szanaszét gurítása, majd egésszé összeillesztése révén. Szakmai bravúr ebből a szempontból. Kissé fárasztó és ideget borzoló nézői szempontból, de hisz épp ez a thriller célja. A néző hol kuncog, hol bosszankodik, amikor ráérez a film ismétlődő trükkjére; a végére pedig - thriller ide, krimi oda -, elgondolkodik: valami mégiscsak lehet a végzetszerűségben, a megsejtésekben, az ösztönökben, talán nem veszett ki belőlünk minden ősi tudás. Elgondolkodik azon is: vajon megkerülhető-e a sors, kijátszható-e végzetünk, elkerülhető-e balsorsunk, ha elég óvatosak és előrelátóak vagyunk. Megőrizhetjük-e életünk békéjét, biztonságát, szerelmünket, házasságunk fényét, napjaink ragyogását, ha óvjuk, féltjük, ápoljuk azt, ha rangsoroljuk, mi fontos, mi nem, mi érték, mi szemét, mi mulandó, mi örök?
Amikor úgy érezzük, végképp elvesztettük a fonalat a kizökkentett idő szövevényében, apránként minden a helyére kerül. És felmerülne megint a kérdés: mi álom, mi valóság - de néhány halványuló forradás egy finom bőrön, és egyetlen frappáns zárókép az egész felborult filmet, világot és időt helyre teszi. Ez a technika nagyszerű a filmben, noha maga a film nem az, bár a maga műfajában határozottan nem rossz.
Sandra Bullock bevált rutinnal és üzembiztosan hozza a szinte őrületig fokozódó bizonytalan helyzetekkel küzdő nő alakját. Nyugodt és dúlt, zaklatott és tébolyult, magabiztos és szétesett, szép és megviselt. Elhiszem, hogy józan, és elhiszem, hogy őrült, hiteles és valóságos, bármit tesz. Igazán fényesen alig néhányszor mosolyodik el, de attól a mosolytól ragyog a vászon.
Julian McMahon kevésbé ismert (Kés/alatt, Fantasztikus négyes, Bűbájos boszorkák), és szerepe is jóval kisebb kihívást jelent, de ennek jól megfelel. Jóképű, nyugodt és kicsit másfelé tekintő - ez utóbbi a forrókása-kerülgető rész. Ha megnézik, megértik.
