Füst Milán mondogatta az életrajzát firtató újságíróknak, hogy neki nincs életrajza, csak életműve. Egry Józsefre még inkább illik az állítás. A zalai napszámosok gyermekéből lett festőt egy tragikus pillanatban magával ragadta egy táj, és sohasem engedte el többé. Az első világháborúban súlyosan megsérült, huszonéves Egryt a badacsonyi hadikórházban ápolták. Itt találkozott élete két nagy szerelmével. Az egyiket feleségül vette, a másikhoz ? a Balatonhoz ? odaköltözött és sohasem hagyta el többé. A Badacsony környéki tájban megtalálta mindazt, amit gyermekfejjel a festett vászontól remélt, később Párizsban és Belgiumban próbált magába szívni. Nem a Balatonnál lett festő, már alig huszonévesen felismerték a tehetségét, kiállíthatott, egy rövid ideig Szinyei és Ferenczy Károly alatt tanult a Képzőművészeti Főiskolán. De itt látta meg a színek, fények, formák és hatások olyan szoros, minden mást kizáró festői erejét, amit egészen különleges, európai színvonalú tájfestészetté emelt.
A KOGART kiállításainak logikája most is bevált: a bemutató fő szintjére az érett korszak nagy képei, a mindenki számára ismerős vásznak kerültek, a fölső emeletre pedig a korai korszak egészen más Egry-festményei és az életrajz megértéséhez szükséges könyvek, dokumentumok, fényképek. Jól működő gyakorlat, ez most is kiderült, mert csak a műtörténészek közelítenek kronologikusan a kutatásuk tárgyához, a közönség ellenben az élményt keresi. És ezt a teljes pompájukat mutató Egry-képektől kapja meg az első pillanatban. Később, amikor végigjárta a Balatonból transzcendens tágasságot varázsoló műveket, az emeleten megdöbbenve látja, honnan indult a festő, milyen mélyen gyökerezik benne a szecessziós örökség, Vaszary, Gulácsy hatása, a fiatalon megtapasztalt párizsi festészeti mozgalmak. Kikötői rakodómunkások szögletes mozdulatai, néhány vonással odavetett hadijelenetek, a kétkezi munka, a némán vállalt nyomor komor, súlyos, barnás tónusú képei. Az egyik tárlóban Egry párizsi noteszlapjai, finom iróniával megörökített portrék a jellegzetes párizsi figurákról, egy másikban a festő néhány fényképével találkozunk: szúrós tekintetű, csontsovány, szigorú arc, döbbenetes ellentétben áll a balatoni képek végtelen derűjével.
De térjünk vissza az érett korszak műveihez. Egry egyetlen tájban találta meg a festészet lényegét. A balatoni fények, a víz és a páratömegek mozgása volt az a történet, amelynek minden egyes fejezetét megfestette. Bibliai témákat is odahozott, a vízen Jézust átvivő Szent Kristóf alakja úgy oldódik fel a tó tükrén, mint a mítoszok a modern kor valóságában. Utolsó befejezett műve, az 1944-ben készült Aranykapu egy balatoni vitorlásban szinte Odüsszeusz napnyugati vándorlását örökíti meg, a központba került hajó formái belesimulnak a balatoni széláramlatokba, maga a tárgy is a táj részévé válik, az árboc kettéválasztja az eget és a csúcsából kilövellve, mint valami fényszökőkút, finom ívekben fehérré ég a napfény. Turner kavargó tengeri párája jut eszünkbe, de míg ő egy zavaros, elsötétedő korszakot tolmácsol, Egry tájképei Isten örök derűjét festik meg, az emberi időből panteisztikus hittel lép át az időtlen szépség birodalmába. Olaj-pasztell-akvarell kevert technikája lehetővé tette, hogy a vásznain megjelenjen az a bizonytalan hatás, ami leginkább fény és szín határvidékének mondható. A plein-air számára nem a látvány megörökítését jelentette, hanem a látvány hatásának minél pontosabb visszaadását, egy belső kép kristályszerkezetének színekbe, elmosódó formákba, fényhatásokba öltöztetését.
Látásmódja annyira komplex, hogy a Visszhang című képén magát a hangot is belefestette a képbe; a felületeken megtörő rezgés és a légáramlatok tónusokban megjelenő mozgása ragyogó szinesztéziában egyesül. A mostani kiállítás egy besorolhatatlan, egyedi jelenséget mutat fel a maga tökéletes tisztaságában, nem helyezi el egy műtörténeti palettán, hanem hagyja, hogy a közönség az életmű belső szerkezetéből maga csomagolja ki a páratlan élményt.
