Van kinek mesélnie mostanság?

Két unokám már felnőtt, nemrég született egy kicsi, ő még csak 11 hónapos, a szülei mesélnek neki. Talán hamarosan eljön az idő, mikor én is mesélhetek. A mesemondással kapcsolatos élményeim inkább író-olvasó találkozókhoz kötődnek. Voltak olyan meséim, amiket sokáig le sem írtam, a személyes találkozásokra tartogattam őket. Nagy élmény, mikor ott ül ötven-hatvan gyerek, és az embernek sikerül őket elvarázsolnia. Ha a varázslat sikeres, a mese végén hosszú csend jelzi, hogy mélyen megérintette őket a történet.

Másként kell mesélni ma a gyerekeknek? A fiamon azt látom, hogy minél több csavar van egy történetben, és minél gyorsabb, annál jobban élvezi.

Egy Benedek Elek-mese már nem feltétlenül köti le a gyerekeket, egyszerűen más a tempó, a történetvezetés. A népszerű Harry Potter sorozatban az ember lapoz egyet, és máris új kaland zúdul rá. Berg Juditnak van egy édes sorozata, a Rumini, amelyik egy hihetetlen kalandos meseregény. Ilyen korban élünk, ezt el kell fogadni.

Az Ön meséi is változtak az évek során?

Valamelyest igen, de ez a folyamat már régebben kezdődött. 1974-ben csináltuk Richly Zsolttal – aki nemrég hagyott itt minket – A kockásfülű nyúl című filmet. Az első epizód után összeült a Pannónia Filmstúdió vezetése, és aggódva kérdezte, hogy vajon a gyerekek érteni fogják-e ezeket a gyorsan váltakozó eseményeket, képeket. Azt javasolták, ne folytassuk, mert túlságosan gyors. Elmentünk akkor egy iskolába, és levetítettünk egy epizódot. Ebben a mesében ugye nem volt szöveg, ám a vetítést követő beszélgetésen kiderült, hogy a televízió miatt a gyerekek képi recepciója már akkor sokkal gyorsabb volt. Minden pillanatát, képkockáját pontosan értették. Ezt leírtuk, a Pannónia pedig tudomásul vette, hogy a világ megváltozott. Mikor most, negyvenhat évvel később mesélem ezt a történetet, még mindig vannak gyerekek, akik – hála a Jóistennek – nagyon szeretik A kockásfülű nyulat.

Ez a sorozat bizonyos értelemben kilóg a munkásságából, hiszen egyébként nagyon szoros egységben születnek könyveiben a grafikák és a történetek, itt viszont a képi világot Richly Zsolt jegyzi.

Imre István volt a produkció gyártásvezetője, és arra kérte Zsoltot, hogy próbálja meg az én figuráimat is felhasználni a terveihez. Zsolt A csúnya kislány című mesekönyvem alapján megrajzolta a saját karaktereit, amelyek egy kicsit hasonlítottak az enyémekre.

Érdekesek ezek az egymásra hatások, mert épp’ A csúnya kislányról szokta mesélni, hogy Ön is néhány, korábban látott grafika ihletésére rajzolta.

Amikor kicsi voltam, apukámtól maradt rám néhány régi Én Újságom az 1910-es év környékéről. Volt benne egy K.B. monogrammal publikáló grafikus, akit rendkívül szerettem. Az ő modern, szellemes, egyszerű rajzai nagy hatással voltak a rajzaimra. Aztán nyolcvanévesen bementem egy könyvesboltba, és egyszer csak megláttam egy kötetet, amelyen az állt: Kőszegi Bella emlékkönyv. Boldogan lecsaptam rá, és megtaláltam benne gyerekkorom kedvenc rajzainak jelentős részét. Nagy lelkesültségemben írtam a könyvkiadónak, hogy számomra ez mekkora öröm. Legnagyobb meglepetésemre jött egy válasz, amiből megtudtam, hogy Bellának volt egy testvére, akinek a fia nagy szeretettel ápolja nagynénje hagyatékát. Bella a párizsi képzőművészeti főiskolán tanult, 22-23 évesen beleszeretett egy fiúba, aki Haitin volt orvos. Összeházasodtak, a szigetre költöztek, Bella pedig rövidesen belehalt első gyermekének szülésébe. Elképesztő történet, de ami számomra a legfontosabb: megtaláltam az én Kőszegi Bellámat. Egy ideje gondolkodunk egy Magyar Gyerekenciklopédia elkészítésén, amelynek érdekes fejezete lesz Kőszegi Bella munkássága.

Marék Veronika dedikál.
Fotó: Szöllősi Mátyás

Merthogy a gyerekkönyveknek – habár ma már komoly becsületük van –, nincs ilyesfajta összegzésük.

Éppen erről beszéltünk tegnap Szekeres Nikolettával (a HUBBY – Magyar Gyerekkönyv Fórum elnökségi tagjával – szerk.), és egyetértettünk abban, hogy egyrészt meg kellene írni a magyar gyerek- és ifjúsági irodalom történetét, és hozzá kellene csapni egy olyan gyermeklexikont, amely minden országnak van, csak nekünk nincs. Az osztrákoknak két kötetes gyönyörű gyerek enciklopédiájuk van, az 1700-as évek óta számon tartják a szerzőket, grafikusokat. Nem értem, Magyarországon miért hagyjuk, hogy a semmibe hulljanak ezek az értékeink.

Tevékenyen részt venne ebben a munkában?

Gyulai Líviusszal beszélgettünk arról, hogy mi még emlékszünk az 1940-’50-es évek könyveire, grafikusaira, így komoly segítséget jelenthet, ha támpontokat adunk a munkához. Első lépésben interjúkat készítenek majd az ilyen öreg oroszlánokkal, mint mi vagyunk, és azokkal az információkkal már el lehet indulni. Fogalmam sincs, magam miként fognék neki a második világháború előtti időszak feltárásának, semmilyen fogódzónk nincs.

Az ötvenes években szinte újszerűnek számított, hogy Ön kizárólag gyermekeknek ír. Akkoriban sokkal gyakoribb volt, hogy költők, írók munkásságának egy kisebb szegmense volt az ifjúsági- vagy gyermekregény, esetleg verses történetek.

Én fölvállalom: úgy éreztem, hogy magamból mindent ki tudtam fejezni a mesék nyelvén. Egészen elképesztő problémákat: a válást, fájdalmakat, mindent mesébe tudtam fogalmazni, és nekem ez nagy öröm volt. Különösen sokat jelentett, hogy a gyerekek értették-érezték mindezt.

Nagyon ösztönösen születnek a történetei, erről több ízben beszélt.

Ezért sem váltam elméleti emberré. Boldizsár Ildikónál gyönyörűen összesimul az alkotás és az elméleti tudás. Én viszont rájöttem, hogy amint elkezdem elemezni a meséimet – vagy akár másokét –, elvész a spontaneitás. Ezért ezt teljesen tudatosan abbahagytam, és az érzéseimre, ösztöneimre hagyatkoztam. Jól tettem, csak épp’ nem lett belőlem a gyerekirodalom doktora.

Előfordul, hogy személyesebb hangvételű szövegeket ír?

Igen. Az anyukámról akartam írni, aki nagy probléma volt az életemben, sok gondom volt vele. Ez nem egyedi. Bár akadnak nagyon jó anya-lánya kapcsolatok is, sokan küzdenek az anyjukkal. Egészen a haláláig nem értettem anyukámat, utána kezdtem sejteni, mi zajlott benne. Érdekes és fájdalmas kirándulás, amibe már bele is kezdtem.

Most, hogy mondja, felfigyelhettem volna rá, hogy a korábbi interjúkban mesélt történetek mindegyike a rajzolásra ösztönzés, a Móra kiadó felkeresése az édesapjához kötődik.

Nekem az apukámmal volt szoros, jó kapcsolatom, ami a mai napig megadja a személyiségemnek az örömöt és a biztonságot, pedig apukám már rég nincs köztünk. Anyukám meg a probléma, a kételyek, kérdések letéteményese.

17 évesen ösztönösen érezte, milyen hangon kell szólni a gyerekekhez?

Az anyukám összebarátkozott Somlay Artúr özvegyével, aki meghívott bennünket vendégségbe. Volt egy édes, öt-hat éves kislányuk, Emili, akinek a szobájában került kezembe egy könyv: Mégiscsak jó iskolába járni. Ezt ott elolvastam, és el voltam tőle ragadtatva, rövidesen meg is vettem egy antikváriumban. Gunyoros, jópofa kötet volt, kicsit csúnya rajzokkal. Hihetetlen humorral mesét erről a témáról, hogy mégis minek iskolába járni. Minden oldala élmény volt. Csoda volt számomra, hogy lehet így mesélni. Akkor azt gondoltam: kell, hogy tudjak én is írni ilyet. Egyszer, amikor nagyon egyedül voltam, és sok fehér papír közt ültem apukám íróasztalánál, megszületett az első történet: a Boribon, a játékmackó. Akkoriban ez a stílus nem volt divatos, újszerűen hatott, legalábbis nálunk, Európában már elterjedtebb volt. A Móra kiadta, bíztattak, hogy folytassam. Így született meg sorban a Boribon után a Laci és az oroszlán és A csúnya kislány.

A Laci és az oroszlánt jóformán minden japán gyerek ismeri. Hogyan került ki a könyv – évtizedekkel ezelőtt – Japánba?

Ezt a történetet magam is a kiadó nyugdíjas kollégájától tudom, aki 1964-ben a Fukuinkan kiadó üzletembereként járt a Frankfurti Könyvvásáron. A magyar standon megpillantotta a Laci és az oroszlánt, amely a különleges fekete borítója miatt is vonzotta a tekintetet. A következő standnál visszafordult, mert úgy érezte, hívja ez a könyv, megvette és elvitte Tokióba. Ott meg volt egy csodálatos ember, Tokunaga Yasumoto, a tokiói egyetem finnugor tanszékének professzora, aki az Eötvös Collegiumban tanult, így nagyszerűen tudott magyarul. Ő fordította le, állítólag remekül, úgyhogy a fergeteges siker részben őt illeti. Minden évben kiadják, mára több mint 600 ezer példányban jelent meg.

Érdekes, hogy kultúránként változik, mi ragadja meg a gyerekeket; a magyar közönség inkább Boribonért, Annipanniért, Kippkoppért rajong.

Japánok mesélték, hogy sírnak a Laci és az oroszlánon. Nem is értettem, hiszen ez egy karriertörténet: Laci bátor lesz, minden szépen alakul, ám nekik az fáj, hogy a végén elmegy az oroszlán.

Fotó: Szöllősi Mátyás

Önben is felmerül néha, amit a városi legenda Arany Jánosnak tulajdonít, mikor belelátnak mindenfélét egy művébe, hogy: gondolta a fene?!

Eleinte az volt a téveszmém, hogy a gyerekirodalom a pszichológia bűvkörébe tartozik. Sokan a pedagógiához sorolták, ám hamar rájöttem, hogy egyik sem. Ez művészet. Természetesen egy jó mű pszichológiai vagy pedagógiai vonatkozásait tekintve is helytálló, de nem az a lényeg. Borzalmasan vigyáztam egész életemben, nehogy pedagógiai tartalmat rakjak bármelyik mesémbe. Aztán egyszer csak megjelent az Annipanni, mesélj nekem!, és sorra kaptam a hálálkodó üzeneteket, hogy a gyerekek megkérdezték: anyu, segíthetek neked valamiben? Kiderült, hogy az értelmesebb gyerekek leszűrték azt az üzenetet, hogy ők is tudnak segíteni a szüleiknek. De én ezt nem tudatosan raktam bele, a történetből fakadt.

Márciusban jelent meg a Boribon mackói, pedig úgy hittem, azt tervezte, hogy befejezi a sorozatot.

Kellemetlen kérdés, mert valóban azt nyilatkoztam a tizenötödik kötet után, hogy abbahagyom. Alighogy ezt ünnepélyesen kinyilatkoztattam, eszembe jutott egy irtó jó történet, aminek gyorsan nekiestem és megcsináltam. A sors fintora, hogy március 12-én jelent meg a könyv, ahogyan az Adj egy pacsit, Boribon! nevű társasjáték is, ezek most kevesebb figyelmet kaptak. Hiányoznak a könyves ünnepek, elmaradt a Könyvfesztivál, a Könyvhét. Elmaradt az élmény, amikor találkozom a családokkal, jönnek az anyukák a gyerekekkel, megköszönik a könyveket, az apukák kicsit hátrébb pironkodnak… De jó volt, hogy a rajzolás éppolyan örömet szerzett, mint régen. Úgyhogy ma már óvatosabban nyilatkozom a folytatást illetően: elfogadok a Jóisten kezéből bármit. Ha ajándékot ad, azt is és azt is, ha úgy ítélné meg: éppen eleget dolgoztam már.

Nyitókép: Szöllősi Mátyás