Képek, amelyekhez a lélek hátsó bejáratán lehet hozzáférni – ez az alapélményünk Szurcsik József művészetével kapcsolatban, akár egy galériában, akár saját műtermében „lapozzuk” életművét. Alapgesztusa ennek a figyelmet követelő képi világnak a szembenézés, mely elsősorban szoborszerű képeken, képszerű szobrokon elevenedik meg, újabban pedig ember nélküli tájakon, ismét csak vásznon. Sűrítménye ez temérdek rétegnek, amit az idő és az ember kölcsönösen építenek alapvető társadalmi kérdésekből. Semmi sem leegyszerűsíthető, és a változatosság mindaddig nem gyönyörködtet, amíg az alapvető kérdésekre nem adunk érvényes válaszokat – nem csak magunknak. A szembenézés tehát ma is aktuális feladat.
Betontömbbe ágyazott férfiprofil – több mint harminc évig domináns motívuma művészetének. Honnan ered ez a jellegzetes ábrázolás?
Középiskolában szobrász szakos voltam, folyamatosan festő akartam lenni, aztán grafika szakra vettek föl az egyetemre, és a mai napig mindent csinálok. Ha egy alkotó képes több területen is otthonosan mozogni a művészetben, akkor azt a technikát fogja választani egy adott témához, ami ahhoz illik, amit a téma megkövetel.
Császár László barátom 1986-ban felkért, hogy tervezzem meg a Hangár című irodalmi-művészeti folyóirat címlapját, és akkor jött az ötlet, hogy megidézzem az ókori egyiptomi ábrázolást: innen jönnek a profilok. Gondoltam, van benne számomra még egy-két hónap, amíg jó lenne ezzel foglalkozni, de az egy-két hónapból egy-két év lett, és végül függővé váltam. A nagyon szigorú hierarchiában működő ókori egyiptomi társadalomból szinte változatlan formában fennmaradt ábrázolás ihlette ezt a férfiprofilt, ami később változott. Először azt a férfierőt jelenítettem meg, ami mindent elnyom, mindenre rátelepszik, és a maga kénye-kedve szerint alakítja át a világot.
Később a profil nőiesedett. A kérdésfelvetés változott vagy a problémák?
Mélységes tisztelettel tekintek a nőkre, ugyanakkor rendkívül nyomasztónak találom, ha nemi alapon döntünk el dolgokat: az ember a fontos. Az emberi értékeket nem szabad nemi alapon megkülönböztetni. Ugyanabból az anyagból vagyunk. Egyre finomodott ez az arc, hiszen változott az is, hogy kívülről jön-e az elnyomás, van-e valamiféle hatalmi determináltság vagy már önként vállalt elnyomásban vagyunk. Nem minden betontömböt nekünk csinálnak, mi is kreálunk saját magunknak: védjük magunkat a külvilágtól, egyúttal saját korlátokat szabunk még a saját jóságunk áramlásának ellehetetlenítése árán is.
Egyén és a társadalom viszonya, a társadalom és a hatalom viszonya, egyén és egyén viszonya, az egyén és a környezete viszonya hogyan alakul különböző környezetekben, kontextusokban – ez érdekelt más kultúrákban is. Időben úgyszintén: hogyan érkezünk meg a 21. század elejébe, mit hoztunk magunkkal, amit képesek vagyunk életben tartani?
Azok az alapkérdések, amelyek az 1980-as években egyértelműek voltak, mennyiben változtak az elmúlt majdnem negyven év során?
Egyáltalán nem változtak. A kérdések kiindulópontja maradt, csak jöttek hozzá újabbak. Akkoriban a társadalom és egyén viszonyát feszegető kérdésekre nem is kaphattunk releváns válaszokat, hacsak el nem fogadtuk a felkínált attitűdöket. Ma sokkal erőteljesebb, nyíltabb, frontálisabb válaszokat látunk. A szembenézés ugyan nem sikerült, de válaszok vannak – nem biztos, hogy érvényesek, de dühösebbek. A beszédmód viszont nem lett elegáns.
A kivívott szabadsággal mégsem nyertünk volna akkorát, amennyit reméltünk?
Annyira érdekes számomra az, hogy amikor a technikai fejlődés beindult, elképzeltük, hogy a számítógépek majd felszabadítják a világot, sokkal több időnk lesz, a magunkra fordított idő milliószor megsokszorozódik, mert az a fránya számítógép szépen ki fogja számolni, és dolgozik majd helyettünk. Teljesen igaz lett. Csak nem felszabadultunk, hanem megsokszoroztuk azt az időt, amit a munkával töltünk: munkavállalóként eladom az életem idejét. Nekem furcsa, hogy hová tűnik az a szabadságtartalom, amivel rendelkeznem kellene – elvileg szabadon.
Hogyan kezd hozzá egy-egy téma feldolgozásához?
Próbálok megismerni mélységében minden olyan problémát, amit szóba kívánok hozni, illetve témaként felvetek magamnak. Például most az is foglalkoztat, hogy miért van az, hogy egy társadalom ennyire pazarlóan bánik a tehetségeivel. A Képzőművészeti Egyetemen végzők között nagyon sok a pályaelhagyó: igazán jó képességű, tehetséges fiatalok kerülnek ki, akik megteremtik a saját erős alkotói világukat, érvényes műveket hoznak létre, mégis más pályát választanak, megélhetési okokból.
A 2018-as Helykeresők tárlat az egyik olyan pillanat, amire sokáig fogunk emlékezni. Szuggesztív ábrázolásaival egyén és hatalom viszonyát, az öncenzúrát ábrázolja, sokféle áttéttel. Számomra a 2018 legalább annyira érdekes, mint a képek: harminc évvel a rendszerváltás után még mindig érvényesek az 1980-as évek beidegződései?
Az Alattvalók című festménynek egy előképe már az 1980-as években elkészült, tehát 2018-ban csak befejeztem ezt a munkát. Sok téma van, ami egyszerűen nem tud kikopni a művészetből: ilyen a szervilizmus is, és nem csak politikai értelemben. Ahogy a hatalmaskodókat nem lehet a napi politika szintjére egyszerűsíteni, hiszen maga a jelenség az élet minden területét áthatja, gondoljunk csak a gazdaságra, de a magánéletre is. Az öncenzúra pedig ugyancsak nem egyértelműen csak a hatalom, az elnyomás terméke, hiszen ehhez kell a szervilis alkat is, aki képes fölfelé nyalni a talpat. Itt önkéntes szerepvállalásról van szó. Úgy látom, hogy néhány évtized távlatából ez a téma ugyanúgy érvényes. Mindenki gondolkodjon el azon, hogy neki mit jelent, és mit gondol erről!
Jelenlegi képein nem látunk embert: üres tájak, belakatlan vidékek és sejtelmes fények vonzzák a tekintetünket, illetve a félelem paraboláit vetíti ki a középkori bestiáriumokat idéző rajzaiban. A szembenézés gesztusa után mintha a keresés motívuma erősödne fel művészetében. Most mi foglalkoztatja leginkább?
A keresés motívuma a saját magam útkeresésében is megnyilvánult, hiszen én is elmentem a világba máshová – a Helykeresők ezt is jelenti –, gondolván, hogy máshol, idegen környezetben biztosan csakis a saját szocializációs tartalmaim letisztultságában találhatom meg a helyem. Utána jött a lángolás, a tűz: a tájban lángoló épületeket még akkor kezdtem festeni, amikor a világban nem volt ennyi természeti katasztrófa, tűzvész. Ugyanígy migráció sem volt még, csak a jövendölésekben. Aztán a karantén ideje alatt elkezdtem rajzolni a Bestiarium humanum című kötetben is megjelent képeket, amelyek az emberi kegyetlenség, a kiszolgáltatottság szubjektív portréi, a tudatalatti termékei. Nagyon együtt érzek a bántalmazások áldozataival. A szenvedők belső gyötrelmeit próbáltam primer módon kifejezni.
Művészként oktató és oktatóként művész: különös érzékenységgel bánik a fiatalokkal. Nem gyakori, hogy az általában egocentrikusnak sztereotipizált művészek ilyen figyelemmel forduljanak pályatársaik és a fiatalok felé.
Művészcsaládban nőttem fel, szinte minden családtagom művész, és otthon, ebben a rendkívül inspiráló környezetben megtanultam szeretni mások műveit. Nagyon tudok örülni mások sikerének. Másrészt abban a szerencsés helyzetben vagyok, hogy a Nemzeti Kulturális Alapnál hét évig voltam kuratóriumi tag, és nagyon élveztem, hogy a bejövő pályázatoknál olyan dolgokat is megismerhettem, amiket addig nem: elmentem, megnéztem ezeket a munkákat. Ugyanakkor pedig oktatóként a szakma viszonylag nagy merítésére van rálátásom. Nagyon érdekel, hogy ebben a korban, amiben élek, miket csinálnak művésztársaim.
Mikor találkozott a legpontosabb megértéssel?
Amikor befejezek egy művet, az érdekel, hogy ha ránézek, elér-e engem az az öröm, amire számítok, amit elvárok tőle. Nagyon érdekes, hogy sok olyan emberrel találkozom, aki nem az én köreimhez tartozik, és különös élmény, ha valaki megfejti, miről szól, amit csinálok. Sokszor van olyan visszajelzés is, hogy tetszenek a műveim, de nem vinnék haza, nem tudnának együtt élni velük. Magamnak szeretnék megfelelni, ezért aztán nem is tudok megbízásra dolgozni: megfeleltetni egy alkotói gondolatot másoknak, ez nekem nem megy.
Gáspár Kinga
Fotók: Kurucz Árpád
A teljes interjú a Magyar Kultúra magazin 2021/5. számában jelent meg.
