Pantomim: "A cselekményt csak a test kifejező mozgásával és arcjátékkal előadó színpadi művészet." Végtelenül lecsupaszítja a szó definiálását az Értelmező szótár. Ennél jóval több pedig: drámaiság, szenvedély, szublimáció, absztrahálás, dinamika, energia, irónia, elvontság, lecsupaszítottság és felfokozottság, elgondolkodtatás, pszichológia, mozgásszínház: művészet. Kevés szín, jelzésszerű díszlet. Minden figyelem a testre irányul, munkára késztet, elgondolkodtat, inspirálja a fantáziát. Komplex műfaj, ami azonban ma itthon kevéssé van jelen, és személyt sem tudok mást mellé kötni, mint M. Kecskés Andrást, akire emlékszem még 1977-ből, arról a Ki mit tud?-ról, amelyben föltűnt. Akkor 22 éves volt, és nem állt egyedül a műfajban: tanára, Köllő Miklós a műfaj kiemelkedő képviselője volt együttesével, a Dominóval együtt. Később M. Kecskés létrehozta a Corpus nevű csoportot, és sok kiemelkedő kompozíciót alkottak együtt.
Május 15. Refektórium. A múzsa csókja. M. Kecskés András 30 év után is újat hoz létre.
- Nem lehet azt mondani, hogy mostanában a nevétől volnának hangosak a médiumok. Mi történt Önnel, azt is kérdezhetném, hová tűnt és hová tűnt a pantomim?
- Első igazi önálló produkcióm Muszorgszkij: Egy kiállítás képei volt. Ezt követte Gustav Holst Planéták című műve, majd elkezdtem a fiatalok ízlése szerint dolgozni és a '80-as években, amikor a progresszív rock a csúcson volt, afelé fordultam. Igazából az örökérvényű dolgokhoz ragaszkodom, mindig azt keresem, mert úgy vélem, csak ezek mentén lehet igazi értéket létrehozni. Így vagyok Bartókkal, ezért elkövetkezett a Bartók-művek sora, de ezek már nem szóló műsorok voltak. Akkor a Miskolci Nemzeti Színháznál kísérleteztem, ott mutattuk be a Csodálatos mandarint és a Kékszakállú herceg várát. A Bartók-kirándulást a Zene húros hangszerekre, ütőkre és cselesztára zárta, számomra ez a mű jelenti a zenében az igazi mércét. Később nagy örömömre Hamar Zsolt meghívott a János passióra a Nemzeti Filharmonikusokkal. Ott kaptam igazán impulzust ahhoz, milyen lehet koncertszerűen, nagyzenekarral előadni ezeket a darabokat. Ezt követően hívtak, és boldogan mentem a Pécsi és a Debreceni Filharmonikusokhoz a Kiállítás képeivel. Hatalmas sikerük volt ezeknek a produkcióknak, és amikor rossz napom van, rájuk gondolok. Ekkor született Debrecenben a Fantasztikus Szimfónia ötlete, amiből akkor (anyagiak miatt) nem lett semmi,
- Ám most megszületett belőle A múzsa csókja.
- Az ötlet maga annyira belefúrta magát az agyamba, hogy pályáztam az NKA-hoz, és az ő támogatásukkal válik most végül valóra az este.
- Tett egy nagy kirándulást is a szigorúan vett pantomim műfajon kívülre: beemelte a táncot.
- Már pályám elején megvádoltak, hogy amit csinálok, nem pantomim. Erre büszke voltam, mert úgy éreztem, kicsit túlmutat a műfaj lehetőségein az én egyszemélyes vállalkozásom. Visszalapoztam az expresszív tánc régi lapjaira, ugyanis engem a táncban a kifejező mozgás ragadott meg. Sosem a tisztán emelt és leszorított láb, hanem mindig a valamilyen cselekvés köré csoportosult szándék, a küzdelem, a dráma ragadott meg a mozgásban. Már 16 évesen valósággal remegtem, amikor ilyen típusú előadást láttam. Akkoriban nagyon eleven volt a táncmozgalom, és erősen nyitott a modernitás felé. Akkor volt a Pécsi Balett fénykora, aztán jött Béjart, akinek útmutatásait Markó Iván és a Győri Balett vitte tovább.
- De mintha nemcsak a tánc fénykora lett volna az a korszak, hanem a pantomimé is. Emlékszem Köllő Miklósra, Önre a Ki mit tud-ból, később együttesére, a Corpusra. Ma elég nagy a csend a műfaj körül.
- Az akkori kultúrpolitikához hozzátartozott a széleskörűség, egyfajta internacionalizmus: egy bizonyos nyelv nélküliség, a vallás hova nem tartozása. Talán ezért találkoztam én is a pantomimmal. Ehhez járult a fesztiválhangulat, a Világifjúsági Találkozók, mindez tág teret engedett mindennek. Széles területen, minden műfajban teret nyitottak az amatőr mozgalmaknak. Megújulóban volt a színház, sok olyan alternatív művészeti ág született, amely mára professzionálissá vált. Mások voltak a szokások, és nagy figyelem övezett minden próbálkozást. Így kapott teret az említett Ki mit tud is, a tehetségek felfedezésének lehetőségét adva bárkinek. Mindez alkalmat adott egy olyan belső emigrációra is, amire szükség volt: kellett az az elvonulás, amelyben kiélhettünk egy teljes világot. Amit a valóság nem engedett meg, azt a művészeten keresztül mégis ki lehetett fejezni, ki lehetett élni, engedni magunkból. Így született meg annak idején a Corpus is. Tagja csupa értelmiségi fiatal, egyetemista, főiskolás volt. Amiért tanultak, annak nem látták a jövőjét, a művészet azonban megadta nekik azt az oldást, ami értelmet és erőt adott a továbblépéshez. Sokan aztán ebben találták meg a jövőjüket: hivatásos táncosok lettek.
- Ez fest egy képet arról, ami elmúlt, és amikor a többi művészettel együtt a pantomim is virágzott. De mi a helyzet ma? Eltűnt a palettáról a pantomim.
- Miközben mindennek megvolt a maga intézményes háttere és rendszere, ennek a műfajnak nem, noha nagyon kemény iskolát igényel. Én magam 30 éve vagyok a műfaj szerelmese, nemcsak művelője. Ez több mint színészet, több mint tánc. Olyan sűrített műfaj, amelyben jelen van a képzőművészet, az esztétika, a tánc, a tartás és mozdulatok esztétikája. Mindehhez a francia Decroux-féle testanalízis is társul, ami egy analitikus szemléletű képzés, és ahol mindehhez egyéni technika párosul. Amikor elkezdem tanítani, az maga a rosta. Annyi mindennel kell foglalkozni, hogy ez kirostálja az embereket.
- És van alkalma tanítani?
- Elment tőle a kedvem, mert úgy vélem, ezt a műfajt csak annak szabad tanulni, aki hajlandó valóban tovább is vinni. Ezért gondoltam arra, hogy a Táncművészeti Egyetemen nyitni kellene egy osztályt, ahol öt év alatt mód nyílna olyan képzésre, amit élménnyé lehet tenni.
- Ez nem sikerült, azaz nem vált intézményessé a pantomimképzés.
- Nem. Mert magányos farkassá váltam a műfajban, és egyedül rám nem lehet intézményesített képzést építeni. Így marad az, ami mindig is volt: önképzés. Illetve egyénileg tudok foglalkozni olyanokkal, akik komolyan elszánják magukat, és persze társulatokkal. Meghívott például az Experidance egy hosszú távú kurzusra. Boldog vagyok, mert nap mint nap látom a közös munka eredményét.
- Mi tehát a pantomim sorsa ma?
- Film lett belőle. A film tökéletesítette magában azt az indíttatást, amit a pantomim jelent: a lényegi közlést, pontos, határozott vágásokat, gyors karakterközlést, egyértelmű jellemábrázolást, a tér tökéletes varázslatát, az álmok megvalósítását. A filmipar azonban elvette az emberek képzeletét, mert mindent tálcán nyújt, ez az egyetlen nagy baja. Emiatt ma a nézőnek nagyon nehéz tájékozódnia a pantomimban: itt nem a lépésre kell figyelnie, hanem a tartásra, az időre, az expresszív hatásokra. Végtelenül összetett műfaj, és emellett úgy gondolkodik, mint a film. Egy jó pantomim annyira sűrített, mint a reklámfilm.
- Leszámítva, hogy a pantomimban mindig jelen van az irónia.
- Az az előadásmódja miatt van. Eszköze az utánzás, de lényege a drámaiság. Az alakokat, karaktereket megidézve villanásokban közöl, ezzel a karikatúra felé közelít. Én mindig azon igyekeztem, hogy, noha imádok nevettetni, ne csak a mímus komikuma jelenjen meg, hanem drámaisága is. Alkatomnál fogva is közelebb áll hozzám a poézis, az irodalom.
- Annak idején hol tanulta meg a műfajt? Zenét tanult? Táncot? Irodalmat? Képzőművészetet? Vagy autodidakta módon felépítette magát?
- Valóban mindent tanultam, de semmit nem tudtam igazán, így lett belőle pantomim... Idézőjelben persze. Ha azt mondom, ajándékba kaptam, nagyképűen hangzik. Vannak emberek, akik időben megkapják életre szóló programjukat. Én 15-16 évesen megkaptam. Mindenki a fény felé fordítja saját napraforgóját, nekem ez volt a fény. Ez vitt a siker felé, ebben értem el a legtöbbet. Hiába írtam verset, próbáltam dalolni, zenélni, sportolni, csak a pantomimban vett körül olyan egyértelmű siker, ami megkérdőjelezhetetlenné tette a sorsomat. Kezdetben Köllő Miklóst és vele a Dominó Együttest kerestem meg, később Regős Pált, aki analitikus volt, az átadás mestere, aki nagyon tudta, mit nem szabad, ezt adta át, és a végtelenül részletező analízist: a kisujjunk moccanását is végiggondoltatta ahhoz, hogy alkossunk. A már említett Decroux-szemléletet hatékonyan tanította, megmutatva annak lényegét: nem szépelgés, nem csupán színházi forma, hanem egy komoly gondolkodási mód.
- És pszichológia.
- Minden mögött az van. Az egész színházi műfaj mögött. A vallástól önmagát elkülönítő szakrális igazságkereső és önértékelő műhely a művészet. Ezért maradtam meg benne. Sokszor akartam elkanyarodni, mert a tanítás annyira vonz. Kiteljesedem benne. Élvezem, hogy élvezik az óráimat. Úgy tanítok, hogy átfűzöm a hallgató értelmén, mi mire való, mit tartson benne tiszteletben, és mit ne. Ez is pszichológia.
- Magányos farkas maradt. Mi lett együttesével, a Corpus-szal?
- Mindenki elment a mozgás-színházakhoz. Ez új művészeti út, ami a pantomimot leértékelte, de eszközeire, a mozdulat-tudományra szüksége volt. Azt is mondhatnám tehát, hogy átkeresztelődött, megváltozott a pszichéje. A pantomim rajzolja a teret, figurákat kelt életre, többször átalakulunk emberből fává, vízzé, vissza emberré, azaz furcsa metamorfózisok világa ez, míg a mozgásszínház karakterekre bontja fel magát, és a játszmákra, pszichés konfliktusokra hegyezi ki üzenetét. De ott sem úszható meg a tehetség, az ajándékba kapott sors kérdése: aki a műfajjal együtt tud emelkedni, az művész lesz, aki nem, az marad a mánia szinten.
- Kicsit olyan a vizuális kultúrában a pantomim, mint a zenében a jazz. A vájt fülűeké, szeműeké.
- Bár úgy lenne. Inkább olyan, mint a zenében a skálázás. Jelene sajnos csak naiv ábrázolás. Alapvetően egy kezdetleges közléssé degradálódott, holott 5000 éves múltra visszatekintő színházi alap. E nélkül az alap nélkül nem is engednék színészt színpadra. Hat évig tanítottam a színművészeti egyetemen, elvégeztem a rendező szakot is, jól láttam az ottani képzést. A színész baja, hogy a szó mögé rejtőzik. Úgy érzi, ha nem szólalhat meg, nincs is. Ha nincs szövege, az nem szerep. Azt, hogy valamilyen üzenettel, programmal kell a színpadon tartózkodni, nem egyszerűen szavakkal, úgy a negyedik tanév végére értik meg a színésznövendékek, elég nehezen.
- De most már ott sem tanítják ezt a műfajt?
- Nem. Nagy fájdalmam volt, hogy az óráimon nem jelentek meg, vagy nem mindenki, aki mégis, az valamennyit megtanult, tovább nem lépett. Aztán a bábosztálynak adtak át, nekik félév alatt sikerült valamit megtanítani, de végül az iskola struktúrája elbontotta a fegyelmet: nem volt vizsgaköteles, nem volt elvárás, így elsorvadt.
- A műfaj tehát vákuumba került.
- Ne temessük. Még nem adtam föl. Megkerestem a Táncművészeti és a Színművészeti rektorát is, most rajtam múlik, hogyan tovább: le kell írnom egy tervezetet. Várok azonban picit, mert ha most az Experidance-on keresztül sikerül értékként felmutatni a tanultakat, akkor nagyobb nyomatékkal tudok rámutatni, hogy mire képes az eszköz, ha profi társaság kezébe kerül. Az utóbbi két hónap boldogsága kecsegtető. Hivatott táncosok révén, akik nyitottak erre a műfajra, varázslat születhet. Legnagyobb meglepetésemre nehéznek találták. Én is annak tartom, de azt hittem, táncosoknak ez kisebb feladat. Kihívás nekik is. Meg kellett torpanniuk, és rácsodálkozniuk erre a mozgáskultúrára és kifejezésmódra.
- Estjeit mindig egy nagyon markáns elem köré szervezi, legyen az festmény vagy zenemű. Ezúttal az utóbbi: Berlioz Fantasztikus szimfóniája nemcsak az alap, de a történet is: A múzsa csókja. A választás nyilván nem véletlen, hisz az Epizódok egy művész életéből alcímű szimfónia a programzene mint önálló műfaj emblematikus darabja lett.
- A szerző egy fixa ideát hajszol magában. Megálmodik egy elérhetetlen nőalakot.
- Egy képzelt reménytelen szerelem?
- Nemcsak az, álom az álomban. Benne van a XIX. század álmodozó romantikája. Egy ópium hatása alatt álló fiatalembernek, egyben művésznek megjelenik az "ideális" arc, ami megragadja, és felkorbácsolja a lelkét, ezzel az életét. Az első képben ezzel a helyzettel ismerkedünk meg. (I.: Álmok, szenvedélyek). A másodikban (Bál) azonban ez az álomarc megjelenik a valóságban is, egy bálban. Létrejön a találkozás, az álomból valóság lesz, de ez a valóság is csak álom természetesen, egy ópiumszívó álma. Később elhagyják a bál hívságos közegét, kimennek a természetbe, követve a Rousseau-i gondolatot, (III. Jelenet a mezőn). Ők a tiszta emberpár, ám megjelenik a féltékenység mint drámai elem, ami arra ragadtatja a főhőst, hogy megölje kedvesét. Az álom folytatódik, a törvény halálra ítéli (IV. Menet a vesztőhelyre). A múzsa halálos csókja az ő kivégzésével beteljesül. Leütik a fejét, ám az tovább álmodik (V. Boszorkányszombat): az eszményi nő, a múzsa, a szerelem kísértetlénnyé válik, egy nagyméretű zenei festményben boszorkánnyá színezi át, a zene is szinte horrorisztikus lesz, hogy egy furcsa, groteszk temetéssel záruljon.
- Hogy jelenik meg a lány, a múzsa?
- Háttérvetítésben. Péterffy Zsófia látványtervezővel megpróbáltuk úgy kitalálni a képi világot, hogy a látomások, álmok, víziók, a holdbéli táj a modern technika segítségével jelenjen meg. Ebben a háttérélményben felvázoljuk a történetet, maga a tánc pedig a látomásokat, hallucinációkat, belső vívódásokat, az emberi problémakört eleveníti meg. Berlioz nagy segítség az érzelmek megjelenítésében, mert ő sem bízza a hallgató képzeletére, mire is gondoljon, hanem nagyon erős kontúrokkal, markáns hatásokkal tereli a hallgatót, hogy szándékát egyértelművé tegye. A képek tökéletes festményként hallhatóak zenéjében. Az érzékekre hegyezi ki a történetet, azon keresztül juttatja el a benyomásokat a hallgatóhoz. Ezt a szenvedélytörténetet keresem és akarom kifejezni én is. E nélkül nehéz élnünk. Főleg a művésznek fontos az inspiráció, és az inspiráció mindig valamilyen kihívás. Berlioz esetében szinte önéletrajzi a mű. Az az arc, akiről a darabot írta, egy francia színésznő volt, aki évekkel később a felesége lett.
- Valóság lett tehát az álomból.
- A darabon belüli álláspont szerint nincs beteljesedés. Ha mégis, azonnal jön a féltés. Ha féltésből ölünk, lesújt a törvény. Ha a törvény megölt minket, nevetségessé válunk az utókor számára.
- E komplex gondolatsorhoz segítségül a látvány, mozgás, zene hármas egysége társul tehát.
- A fényt is mindig bevonom a táncba. Dimenziókra osztom a teret a fénnyel, hogy ne legyen unalmas, a személyes alakítással pedig igyekszem a nézőket egyfajta elragadtatottság felé sodorni.
- Célja ennél talán több is ezúttal...
- Szeretném újra megmutatni a pantomim technikáját és varázsát.
