Miskolc egy külső szegletében, a Lézerpont Látványtár és ?műhely nyomdai szolgáltatásokkal és grafikai megoldásokkal várja a vásárlókat. A zömök épület azonban a vállalkozás mellett tíz tematikus kiállítást is magában rejt: Európa legnagyobb népviseleti gyűjteményéről, unikális optikai csodákról, az elfeledett kismesterségek rekonstruált enteriőrjéről vagy a Kádár-korszak giccsbe hajló keresztmetszetéről is hiteles képet kaphatnak az idetévedők.
Ahogyan végigsétáltam a termeken, találkoztam Sztálinról és Leninről szóló mesekönyvvel, berendezett borbélyműhellyel és számos vidék népviseleti örökségével. Hogyan lett ebből az eklektikus tárgyhalmazból tíz tematikus kiállítás?
Mondhatnám, hogy koncepciózusan, előre megfontolt szándékkal kezdtem el gyűjteni a dolgokat, de nem így történt: csupán a magam örömére hordtam be a munkahelyemre a tárgyakat. Egyszerű a magyarázat, hogy miért: olyan mennyiség gyűlt belőlük össze, hogy már nem tudtam, mim van. Dobozokban álltak mindenfelé a gyűjtés során megszerzett tárgyak ? otthon, édesanyámnál vagy épp a szomszéd garázsában. Volt olyan tárgyam, amelyből 3-4 darab is összegyűlt ? tudja, az ember lelke olyan, hogy ami tetszik neki, az 5 év múlva is fog. Ezt kerülendő, az tűnt az egyetlen megoldásnak, hogy kiteszem őket, így mindennap találkozom velük.
Honnan szerezte be ezeket a nem mindennapi tárgyakat?
Nagy részük személyes gyűjtés, illetve helyszíni vásárlás vagy csere. A kisebbik része gyűjtők egymás közötti cseréjének eredménye és kisebb árveréseken beszerzett tárgyak, ez a legdrágább. A gyűjteménynek az a nagy erénye, hogy bizonyos tematikában ? a népviselet és az optikatörténet főleg ilyen ?, hogy a tárgyakból nincs még egy. Ezek az utolsó darabok.
Nyilvánvaló, hogy felbecsülhetetlen értékű gyűjtemény ez. Gondolom rengeteg idő és utazás eredményét láthatjuk itt.
Valóban nagyon sokba kerülnek a kiállított tárgyak: a közvetlen vásárlásra is sok pénzt fordítottam, de az is rengetegbe került, hogy körbeutazzam a Kárpát-medencét. A gyűjtést nem úgy kell elképzelni, mint egy nagy bulit: hogy Jó napot kívánok! Hol a torockói mennyasszonyi ruha? Az ember sokszor ? akár ötször, tízszer is ? elmegy, és nincs semmi. Vagy rosszul jött a hír: a telefonba azt mondták, hogy van bosnyák kendő, aztán kiderült, hogy még sincs. Ha az ilyen gyűjtőszándékú utazások negyede végződik csak konkrét vásárlással, akkor lehet, hogy sokat mondtam.
A kiállítás nem múzeumi struktúrában, hanem egy grafikai és nyomdai vállalkozás részeként látogatható Miskolc külvárosában. Miért nem lett múzeum a gyűjteményéből?
Voltak próbálkozások arra, hogy múzeum legyen belőle, de én mereven elzárkóztam ettől, mert azokat az értékeit kellett volna feladnom, amelyeket a legjobban szeretek benne: épp ezt a jellegzetes tárgymegmutatási formát. Ezek eredeti tárgyak mind, és azok között a körülmények között állítottam ki, ahogyan én megtaláltam őket. Az itt látható műhelyek úgy néznek ki, mint anno: még az öreg suszter cigarettacsikkje is a földön hever. Én úgy gondolom, hogy ezt így kell bemutatni. Ezek nem férnek bele egy múzeumi koncepcióba.
Mit jelentene pontosan az, ha Ön ezt a magánygyűjteményt múzeumi struktúrába helyezné át?
Törvény írja elő, hogy pontosan milyen előírásoknak kell megfelelnie egy múzeumnak. Létre kellene hoznom egy intézményt, amelyben minimum 6-8 főállású embert kéne foglalkoztatnom. Amennyiben ez múzeum, fel kellene vennem raktárkezelőt, restaurátort, fotóst ? mindnek szakképzettnek kéne lennie. A múzeum az államtól kapja a házát, állami pénzből fizeti a számláit, az alkalmazottak munkabérét, stb. Ha én elvállalnám a kötöttségeket, azzal járna, hogy az ezzel járó többletköltséget is nekem kéne finanszíroznom. Egy állami megyei múzeum 100-500 milliós költségvetéssel dolgozik. Gondolja el, micsoda irreális elvárás egy vállalkozótól, hogy 100 millió forintot a közjóra fordítson! Ma úgy áll a dolog, hogy az önkormányzathoz kell elmenni fűtéstámogatást kérni, mert ha nem, akkor novembertől bezárnak szénszünet miatt. Ki kell fizetni mindent, ami elő van írva, mert egyébként megvonják tőlem a muzeális minősítést, és esélyem sincs rá, hogy ebben a ?hét szegény tehén feji egymást?-struktúrában nekem is jusson valami a végén. Ha eldönteném és beleszállnék, azzal aláírnám a saját kivégzésemet, ugyanis a ki nem fizetett munkabér miatt elárvereznék a dolgaimat. Olyan messze van egymástól a jelenlegi és az elvárt állapot, hogy még elméletben sincs olyan találkozási pont, amiért érdemes lenne küszködni.
Mégis immáron 7 éve látogatható a kiállítás. Adódik a kérdés: hogyan tudja fenntartani ezt?
Mi úgy tudjuk fenntartani magunkat, hogy a múzeumi rendszer ellenpéldáját valósítjuk meg: nekem a kollégáim a ?múzeum? munkatársai. Nálunk a számítógépes grafikus, vagy épp a munkaügyes hölgy az, aki a látogatót kalauzolja. A grafikai stúdió munkatársai árulják a múzeumi belépőjegyeket. Nekünk nincs főállású alkalmazottunk külön ezekre a ?múzeumi? pozíciókra, hanem, mi magunk vagyunk azok ? ez a találmányunk, mellyel milliókat takarítunk meg. Küldetés az, amit mi csinálunk, és a kollégáim becsületességéből is fakad mindez. Átképezték magukat: például számítógépes grafikusként arra, hogy látogatókat kísérgessenek a kiállításon.
Meglepő, hogy Önnek van Európában a legnagyobb népviseleti gyűjteménye, mégis önfenntartó. Mivel nem múzeum, milyen támogatással élhet Ön mint magángyűjtő?
A kiállítás és én magam ebben az elmúlt 40 évben egyetlen fillér támogatást sem kaptunk. De nemcsak, hogy pénzt nem kaptunk, közvetett támogatást sem: minket nem sorolnak be sehova, nem említenek meg sehol sem. Nagyon sok gondunk van az ismeretlenséggel vagy az ismertség elérésével ?aki eljön, az küldi az ismerőseit, és mesél rólunk, de sosem kerültünk be a kulturális fősodorba. Most pillanatnyilag ez a gyűjtemény Európa legnagyobb népviseleti kiállítása. Képzelje el azt a tragédiát, amikor egy vállalkozónak van Európa legnagyobb népviseleti gyűjteménye! Milyen abszurd ez! A második legnagyobb, ami ezt megközelíti, az 70 népviseletet mutat be, nálunk 340 van kiállítva és kb. 1500 ? 2000 db textília van a raktárban. Úgy tűnik, az, hogy ez Európa legnagyobb kiállítása, nem elég nyomaték arra, hogy a magyar kultúra irányítói tegyenek érte valamit.
Ez elég abszurd szituáció: hiába van 40 évnyi gyűjtőmunkával összeállított, egyedülálló, több tematikus gyűjteménye, mégsem áll semmilyen pályázati lehetőség a magángyűjtők rendelkezésére?
A dolog abszurditását mutatja, hogy mindhárom kulturális miniszter itt járt és szuperlatívuszokban beszélt a kiállításról. Miután visszamentek a munkahelyükre, megpróbálták beilleszteni a magyar kulturális kormányzatba, majd mindannyian sajnálattal értesítettek, hogy jelenleg erre nincs támogatási lehetőség. Ugyanis minden pályázat úgy kezdődik, hogy a múzeum alapító okiratának sorszámát kell leírnia: ezért ? ugye ? nem tudok elindulni egyetlen egy pályázaton sem. Amin elindulhatnék, az a versenyszféra pályázata ? ami azt jelenti, hogy nekem egy eszterga beszerzésével kéne versenyeznem. Ki kéne mutatnom azt, hogy egy automata esztergához képest én mennyi értéket állítok elő. Én ebben az esetben lemaradok az eszterga eredményei mögött, ugyanis amit mi csinálunk, az nem mérhető egy termelőeszköz hatékonyságához. Emiatt már az első körben kitesznek, hogy ez nem a versenyszféra kategóriája. A kultúrába még nem, a vállalkozói vagy versenyszférába meg már nem férünk bele.
A magán mecenatúra lehetősége szóba sem jött? Mennyire része ez ma a magyar kultúra finanszírozásának?
Magyarországon a mecenatúra nincs benne a kultúrában. Angliában és Németországban rang támogatni valakit: egy bank presztízsét növeli, ha kiakaszt egy Picasso-képet. Sőt, néha versengenek is azért, hogy támogassanak. Magyarországon a közmecenatúra sehol sincs. Ma a vállalkozásoknak erre nincs pénzünk, sőt, ha bele is fektetnek valamennyi pénzt, nekik nem hoz semmi bevételt, profitot ez. Tehát a versenyszféra nem támogat. Aki ebben az ügyben támogat, az állami motivációval teszi, vagy azért, mert állami tulajdonban vannak, vagy közvetett módon érdekmotivált abban, hogy szponzorként megjelenjen. Olyan nincs, akire nincs külső erő hatással, hanem szabad akaratából, a meggyőződése miatt támogatná a művészetet.
Ezek szerint csodabogár számba megy az, aki magángyűjtő Magyarországon? Egy magányos kultúrharcos?
A magánemberek nagyon érdekes és bonyolult helyzetben vannak e téren. Ebben benne van a szocializmusból átörökített gyanakvás, hogy akinek van polgári régisége, az gyanús. A munkáskultúrának nem volt része ez. Akinek festményei, szobrai és műtárgyai voltak otthon, az felső osztálybelinek számított, és jó volt távol maradni tőle. Érdekes módon, Magyarországon, a mai napig továbbél ez a gyanakvás. Honnan van rá pénze? És egyáltalán miért ilyeneket vásárol? Miért nem utazik a Kanári- szigetekre, vagy mégegy autóra, vagy mégegy bundára költ? Ezzel nem tudnak mit kezdeni.
Emellett gondolom az is hátrány, hogy nem Budapesten van a gyűjtemény.
Természetesen az. Ennek a gyűjteménynek az a legnagyobb baja, hogy Miskolcon van, ami nincs rajta az idegenforgalmi térképen. Habár nálunk jártak mindenféle nációból emberek, sőt vannak, akik kifejezetten ezért utaznak Magyarországra. Ha ez egy olyan helyen lenne, ahol jobban megfordulnak idegenek, ebből nagyon jól meg lehetne élni.
Milyen kilátásai vannak a jövőre nézve?
Még nem mondtam el a nyilvánosság előtt, hogy most úgy tűnik, jövőre abba kell hagynom ezt. Egyszerűen meg kell keresnem azokat a hosszútávú megoldásokat a gyűjteményekre nézve, amelyek lehetővé teszik, hogy még egy emberöltőn keresztül szolgálják a közt. Én koromnál fogva előbb-utóbb nem fogom tudni fenntartani. Nagy esély van rá, hogy jövőre elkezdjük az egész dolgot felszámolni. Nem tudom, lelkileg hogy fogom viselni, de össze kell mérnem a tárgyak szeretetét meg ennek az óriási értéknek a minden áron való megmentését. Félek, hogy jönni fog egy kamion, és elkezdik felpakolni a tárgyakat.
Milyen szempontok alapján választja ki a tematikus kiállítások jövőbeli helyeit?
Úgy tárgyalok mindenkivel, hogy témánként és minimum egy emberöltőig mindenképpen egyben kell tartani és a nyilvánosság előtt kell hagyni a gyűjteményt. Arról is meg kell győződnöm, hogy a jövőbeli tulajdonos alkalmas-e rá, van-e elég ereje arra, hogy az általam összegyűjtött tárgyakra vigyázzon.
Gondolom, a műkereskedők azonnal lecsapnának az egészre.
A régiségkereskedők nagyságrendekkel több pénzt adnának érte, de ők meg is mondják, hogy amint innen elvinnék, rögtön el is adnák őket. Így a gyűjteményem szétszéledne az országban és a világban, és újgazdag emberek hálószobáját díszítenék. Ennél még az is jobb lenne, ha egyben, külföldre mennének el.
Más magángyűjtők, akik nem rendelkeznek vállalkozással, gondolom, legtöbbször kénytelenek ezt az utat választani.
Én a vállalkozásomból elvagyok, de sok gyűjtő nyomorog. Ha felajánlanak neki 20 -30 ezer eurót vagy még többet, egy percig sem gondolkodik. A magánembereknél található gyűjtemények java már kiment az országból. Itt volt egy német múzeum kurátora, megkérdezte, mekkora összegre becsülöm az itt található gyűjteményt. Én mondtam egy árat, ő meg azt válaszolta, nem érti, szerinte két nullát lehagytam a végéről. A dortmundi múzeum illetékese el akarta vinni az egészet, de én azt szeretném, ha itt maradna Magyarországon. A jövőre nézve ez szomorú: a hozzám hasonló gyűjtők ezt a helyzetet úgy próbálják megoldani, hogy eladják a gyűjteményeiket külföldre. Ez egy olyan súlyos következményekkel járó folyamat, amelyet nem állítanak meg. A schengeni határok óta nagyon felgyorsult a magyar kulturális értékek külföldre való értékesítése: tíz- tizenöt év és nem marad semmi, csak ami a múzeumoknál van.
Ez elég szomorú utópia.
Ez a magyarság hosszútávú létét veszélyeztető folyamat ? ha elveszítjük a történelmünket, a tárgyakban élő garanciákat, mi marad?
