Mennyire lepi meg az ön és a képei iránt megnyilvánuló intenzív érdeklődés?
Nagyon szokatlan. Soha életemben nem tapasztaltam még ilyet, és biztos, hogy még egyszer nem is fogok. Azt tudtam magamról, hogy viszonylag jól tudok fotózni, mert annak idején elég sok képemet díjazták és kiállították, külföldön is – igaz, amatőr kategóriában. Gimnazistaként egyszerűen csak elindultam, és lefényképeztem, ami tetszett. Nem volt tervem, koncepcióm, és a képeimet semmi sem kötötte össze. Mivel nem volt jelentősége, nem jegyeztem fel, hogy mit mikor fotóztam, és ma már sokszor reménytelen kideríteni. Amikor három évvel ezelőtt foglalkozni kezdtem a dologgal, csupán két, filmekkel teli dobozom volt.
Hogyan emlékezik arra az egykori fiatalemberre, aki nyakába vette a várost, és fotótémákat keresett? Mi járt a fejében? Milyen látványok, helyzetek, karakterek érdekelték leginkább? Mit akart a fotózástól? Hogyhogy éppen ez a járkálás, kutatás, vagyis magányos, mindenkitől független kedvtelés volt vonzó a számára, és nem mondjuk valamilyen csapatsport vagy egyéb társas tevékenység?
A sportok eleve kiestek, mert míg apám fiatalon focizott is, bokszolt is, én, ha nem is tartoztam a legügyetlenebbek közé, soha nem kedveltem a tornaórákat. És hogy miért kezdtem fotózni? Mert megtetszett, mert jól éreztem magamat benne. A megélhetés lehetőségét azonban nem kínálta. Akkor még nem volt internet, így aztán a fotóimat csak néhány ismerősömnek mutattam meg, és örültem, hogy nekik tetszik, de semmi több. A színművészeti operatőr szakára jelentkeztem, mert úgy gondoltam, az operatőrség hasonlít legjobban a fényképezéshez. De harmincötszörös volt a túljelentkezés, és az sem segített, hogy olyasmiből kellett felvételiznem, amiről fogalmam sem volt. Végül aztán a Műszaki Egyetem diákja lettem, de sajnos csak annyira voltam okos, hogy bekerüljek, ahhoz már nem, hogy benn is maradjak. Igyekeztem mindig az első három sor egyikében ülni az előadásokon, hogy ne kalandozzon el a figyelmem, de ennek ellenére elkalandozott. Ezért másfél év után otthagytam az egyetemet.
A katonaság második etapja után a tévéhez kerültem, először rendezőasszisztensnek, aztán úgynevezett bemondó-operatőrnek. A bemondó a fülkéjében ült, a bemondó-operatőr pedig egy előtte álló mozdulatlan kamera mögött. Csak a bevilágítással kellett foglalkoznom, de azt meg a bemondók kívánságai szerint csináltam, mert mindegyikük tudta, milyen fények állnak jól neki, és határozottan instruáltak. A munkához kempingágy is járt, mert sokszor hosszú sportközvetítések végét kellett éjjel megvárnom, hogy a bemondó utánuk azt mondhassa a nézőknek: „Jó éjszakát!” Ezt a munkát egy évig bírtam, aztán átjelentkeztem az operatőrosztályra.
Magánykedvelő volta miatt választotta hobbinak a fényképezést?
Nem voltam magányos farkas, de a fotózás nem csapatmunka, kívánja a magányt. Szemben a filmezéssel. Fotósként egészen a magam ura lehettem.
De hogyhogy semmi más kedvtelése nem volt? Ez és a sok-sok magányos séta, képvadászat mégsem megszokott a szívesen vegyülő gimnazisták és fiatal felnőttek körében.
Táncolni nem szerettem, és mi nagyon családcentrikusak voltunk. Számomra nem volt ciki 18 évesen a szüleimmel és a húgommal autós kirándulásra menni, és egy barátom huszonéves koromban egyszer hiába kérte, hogy maradjak náluk késő estig, én inkább elbúcsúztam, mert tudtam, hogy apám addig nem fekszik le, míg én haza nem érkezem. A baráti köröm laza maradt, aminek talán az is az oka volt, hogy az iskola mellett laktunk. A bulizás és a sörözés sem voltak számomra vonzó programok. Amikor én csecsemő voltam, az anyukám még dolgozott, de aztán apám megkérte, hogy maradjon inkább otthon, mert a család képzetéhez számára hozzátartozott, hogy amikor hazaér, legyen otthon valaki. Inkább ő majd keres annyit, hogy anyukámnak ne kelljen dolgozni, mondta. Így is lett, és emiatt nekem szinte semmilyen házimunkát nem kellett végeznem, kizárólag a tüzelő felhordása volt a feladatom. Iskola után mindennap egy órát tanultam, aztán már indultam is fotózni.
Milyen volt annak az egykori fiatalnak a tekintete, látásmódja innét, 2023-ból visszatekintve rá? Hasonló az önéhez, a mai Kerekiéhez? Ha időgépbe ülhetne és visszamehetne hozzá, milyen tanácsai lennének a számára?
Ezzel a kérdéssel az a baj, hogy én „mi lett volna, ha” felvetésekkel soha nem vagyok hajlandó foglalkozni, mert szellemi rágóguminak tartom őket. Jó pár olyan képem van, amelyeket évtizedeken át én magam sem láttam, mivel annak idején le sem nagyítottam őket. Vagyis egyszerűen nem léteztek, Csipkerózsika-álmukat aludták. Ez messzire vezető gondolat. Mostanában időnként olyasmiket olvasok magamról, hogy a Fortepanra felkerült régi képek alapján engem be kell emelni a 20. századi fotóművészeti kánonba, amit furcsának tartok, Urbánt, Benkőt, Capát, Brassait vagy Bressont pedig legfeljebb a példaképeimnek tekintettem. Számomra mérvadó emberek mondják, hogy ezek a régi fotóim jók, és ez megtisztelő számomra. Jólesik az is, hogy a családom büszke rám, de nem járok-kelek felszegett fejjel, egyrészt mert az olyanok előbb-utóbb hasra esnek, másrészt mert tudom, hogy akiről szó van, az nem én vagyok, hanem csak egykor voltam.
Furcsa, amikor az életművemről beszélnek, hiszen az életemnek alig több mint egy évtizede során készült képekről van szó. De akkor sem mondom, hogy „mi lett volna, ha”, mint ahogy azokról a versekről sem szoktunk beszélni, amelyeket a 32 évesen elhunyt József Attila hetvenéves koráig nem írhatott meg. Nem tartozom az internetes nemzedékhez, ezért eszembe sem jutott, hogy honlapot csináljak vagy csináltassak magamnak. A selejtezés szándékával vettem elő a két filmes dobozomat, és végül azért adtam oda az összes képemet Tamási Miklósnak, a Fortepannak, mert nekem már nem voltak velük terveim. Mind a hétezer negatívot, válogatás nélkül. Hónapokkal később lelkesen jelentkeztek, hogy ezzel nem tudtam le a dolgot, és a képeimnek publicitást kellene kapniuk. Barakonyi Szabolcs, a Capa-beli kiállítás kurátora pedig szólt, hogy neki az összes negatív szkennelt változatára szüksége lenne, hogy kedvére válogathasson. A feleségem ennek hallatára munkához látott, és egy olcsón vett házi szkenneren körülbelül fél év alatt végzett a munkával, így most már létezik a képeimnek katalogizált elektronikus változatuk – igaz, elég gyatra, de legalább nézhető. Alkalmas arra, hogy legalább azt meg lehessen állapítani, melyik kép mit ábrázol, és ha érdekesnek tűnik, ki lehessen nagyítani.
Én pedig Szabolcsra bíztam a kiállítás anyagának összeállítását. Néha azért beleszóltam a dologba, de beláttam, hogy az elmúlt évtizedekben megváltozott a fotózás. Főleg a kivágásokon vitatkoztunk, mert én annak idején a legtöbb képemet nagyításkor megvágtam, Szabolcs viszont általában a teljes kép mellett szavazott. Arra hivatkozott, hogy még mennyi érdekes dolog van rajtuk az általam fényképezett témán kívül is. Én azonban úgy gondolom, egy kép attól értékes és egyedi, hogy nincs rajta „minden”, csak amit én érdekesnek tartok. Egyszer szánkózókat: egy asszonyt és két gyermekét fotóztam, és mögöttük ott állt egymás mellett egy Velorex (mozgássérültek számára gyártott, háromkerekű csehszlovák autó – a szerk.), egy Csajka (szovjet luxusautó – a szerk.) és a Tefu vállalat teherautója. És egy kolléga most azt mondja, hogy éppen ezek az igazán érdekesek a képen: a három teljesen más stílusú jármű. Én viszont azt mondom erre, mint Arany János: hogy gondolta a fene.
Annak idején csupán a dokumentálás volt a célja, vagy művészi ambíciók is hajtották?
Mindkettő igaz. Fotósnak, és nem fényképésznek tartottam magamat, mert a fényképészre egyfajta iparosként tekintettem, aki beállított képeket készít merev szabályok alapján.
Magabiztos volt, vagy az útját bizonytalanul kereső, kísérletező, esetleg próba szerencse alapon kattintgató?
A kísérletezés szándéka igaz volt rám, de nem vaktában kattintgattam. Különböző módszerekkel próbálkoztam, például olyanokkal, mint a bemozdulásos képek készítése, a többszörös expozíció, két negatív egymásra fényképezése vagy a fehér a fehérben technika, amikor a fotón a középszürke a legsötétebb szín, fekete nincs rajta. Vagy ennek az ellentétével, amikor meg a fehér marad ki. Egyszer műteremben is szerencsét próbáltam, de sem nekem, sem a modellemnek nem volt meg hozzá a rutinja, ezért az volt az első és az utolsó alkalom. Színházban, koncerteket, zenészeket, táncosokat fotóztam, és a portrékészítés sem maradt ki. Például az egyetemen megkértem egy matematikatanárt, hogy hadd fotózzam előadás közben, a tábla előtt. Cirkuszba, fürdőbe, cigánytelepre vagy szemétben guberálók közé mentem, és egy festőt is sokat fényképeztem, akihez a Mihálkovics telepen bejáratos lettem.
Emlékei szerint a fotók hány százalékával volt elégedett? Gyakran meglepte-e, hogy egész pontosan mit lőtt? Tudatosan dolgozó, a képeit megkomponáló fotósként emlékszik magára?
Évről évre egyre jobb lettem. A fotós aközben, hogy komponál, nem gondol arra, hogy ő most komponál. Hanem elkap egy pillanatot, és ez nem kiérlelt folyamat eredménye. Lő, aztán továbbmegy. A negatívokon néha hat kockából két jó is volt, míg máskor egy sem. Általában nem lepett meg, hogy a képen az van, amit fotóztam, mert annyira már nagyon gyorsan rutinossá váltam, hogy ennek a megítélésére képes legyek.
Amikor a képeit átadta a Fortepannak, mi járt a fejében? Egyáltalán mennyire emlékezett arra, hogy mi minden szerepel a hatalmas anyagban?
Nem emlékeztem mindenre, sok meglepetés ért. Nem is emlékezhettem, mert annak idején nem minden képkockát nagyítottam ki. Aztán pedig ad acta tettem, elfelejtettem az egészet, és amikor három éve elővettem a dobozaimat, nem tudtam, mit kezdjek a negatívjaimmal.
Az ön története filmért vagy regényért kiált, annyira érdekes ez az évtizedekre a múltban rekedt, majd életre keltett zárvány, amelyet ha ön mondjuk külföldre távozik vagy nem ennyire gondos, arról már nem is beszélve, hogyha a filmek valahol útközben elvesznek, ma nem láthatnánk, és akkor ön most legfeljebb mesélhetne a régi fotós kalandjairól. Így viszont a képek már maguk is beszélnek, a történet már így is teljes. Kommentárokat azonban talán igényel az ön részéről.
A Fortepan nélkül ez a történet nem létezne, és mi sem beszélgetnénk most. A gyerekeim sem foglalkoznának vele, és úgy általában senkit sem érdekelne, hogy mi van azokon a régi negatívokon.
Mi az, amit a most előhívott és kinagyított képekhez mint kommentárt el kell mondani és önnek kell elmondani – mert csak ön mondhatja el –, hogy teljesen érthetővé váljanak a mai szemlélő számára?
Semmit. Ha rossz a kép, akkor azért nem érdemes róla beszélni, ha meg jó, akkor azért nem. A National Geographicban és sajtófotók esetén fontosak, mert ismeretbővítők a képaláírások, de az én képeimhez nincs mit hozzátenni. Egy időben bejártam állami gondoskodásban élő gyerekekhez fotózni, mert megengedhetetlen, hogy amikor egy-egy ilyen fiatal megkezdi a felnőttéletét, ne legyenek a kezében magáról gyerekkori képek. Hogy ne legyen múltja, vagy ne legyen képes hozzáférni. Ekkora hatalmuk van a fotóknak.
Vannak-e a régi képek között egészen idegenek az ön ízlésétől-stílusától, vagy mindegyikről akkor is azonnal tudná, hogy ön készítette őket, ha más szerzők fotói közé kevernék őket, hogy megtévesszék?
Nem feltétlenül ismerném fel őket, mert nekem nem volt „kézjegyem”, és fotózás terén nehéz is olyat a képeken hagyni. Az én szemléletemben csak kétféle fotó van: jó, érdekes és elrontott, nem érdekes. Az elrontott vásznakat sem állítják ki, mert nem számítanak festménynek.
Nehéz tisztán látni a Kereki-rengetegben, mert különböző, de egymást részben átfedő képcsoportok jönnek szembe különböző helyeken. Más látható az ön honlapján, más a Capa Centerben, és más a Fortepanon. Melyek voltak a február 4-éig látható kiállítás válogatási szempontjai?
Ami a honlapomon van, az nincs a Fortepanon. Nem volt könnyű kétszáz jót találni még oda is. A kiállítás képeinek válogatását Barakonyi Szabolcs végezte, és én igyekeztem nem beleszólni a dolgába. Mégis sokat vitatkoztunk. Például annak a képnek az ügyében, amelynek a tetején előhívási hibából eredő fehér folt van, vagyis szerintem mint selejtet ki kellett volna dobni. De többen is „Isten ujjaként” értelmezték, és odavoltak érte. Hiába próbáltam őket lehűteni, hogy az valójában az én ujjam volt, nem hallgattak rám. Egy másik képen az egyik alaknak mintha három lába lenne, mert egy mögötte álló ember lába belezavar a látványba. Én azt sem állítottam volna ki, de aztán végül elfogadtam Szabolcs döntését.
Hogyan viszonyul a honlapon látható válogatás a kiállításhoz?
Mivel a honlap előbb készült el, én kedvcsinálóként értelmezem a könyvhöz és a kiállításhoz. De később a kiállítás képei is felkerülnek majd a honlapra.
A kiállításon nincs címük a képeknek, noha az olyanok, mint a Ragaszkodás vagy a Féltés, nagyon kifejező és eligazító, egykor újságokban megjelent címek. A Fortepanon a fotói mellett csak a készítési helyszínük vagy a motívumaik (pl. strand, szerelem) olvashatók. Ön mint a képek szerzője mindig élni akart-akar a címadás jogával és lehetőségével?
Régen divat volt címet adni a képeknek, ma viszont már nem adnék. A szerkesztők azonban megkértek, hogy a kiállításhoz készült albumba tervezett képeimnek a beazonosíthatóságuk érdekében adjak címeket, én pedig annak rendje és módja szerint egy óra alatt százharminc címet rögtönöztem, de olyan semmitmondókat, hogy Táncolók, Pár vagy Kettős portré. És noha meg vagyok győződve arról, hogy ezek semmit sem tesznek hozzájuk, a könyvben ezek a címek szerepelnek mellettük, mintha az lett volna a szándékom, hogy ily módon értelmezzem, „magyarázzam” őket.
Jó néhány, a kiállításon is látható képe alapján önt erősen foglalkoztatták az emberi viszonyok, összetartozás és ennek külső jelei, ábrázolhatósága. Hogyan lett ez a témája?
Egyszerűen ott voltam és ezt láttam. És a közelmúltban sokan felismerték a képeimen magukat vagy a rokonaikat. Például a ruhatároslányt, akinek a lánya jelentkezett. Mándy Iván barátságban volt íróként is aktív apámmal, és novellákat írt a hölgyről készült és még három képem alapján. Egy-egy fotó születése szempontjából számomra minden esetben az volt a döntő, hogy tudtam-e egy helyzet hangulatához kapcsolódni, és volt-e elég fény.
Amikor úgy nyilatkozott, hogy a modelljei többségéről soha nem tudott meg semmit, és ők sem önről, hogy nemegyszer lesből, anélkül fotózott, hogy az érintettek észrevették volna, nekem már másodszor jutott eszembe, hogy ön afféle árnyként járta az utcákat, aki nyom nélkül érkezett és távozott, de közben, ahogyan mondani szokták, magával vitt valamit a lefényképezett emberek lelkéből és az utcák hangulatából. Miközben másokat megmutatott, önmaga láthatatlan maradt. Miért ezt a kissé személytelen módszert választotta?
Mert ettől vagyok én én. Sokszor megesik, hogy meglátok valamit, és azonnal odaszólok a mellettem ülőnek: „Nézd csak!” Azért kell azonnal szólnom, mert egyetlen pillanat múlva már nem láthatná, amit észrevettem. Volt, nincs, elillant. Helyzetek, látványok. Ha szembejönnek és megtetszenek, a vérbeli fotós egy pillanatig sem gondolkodik, hanem azonnal cselekszik.
Nyitókép: Kereki Sándor: Pihenő (1977, részlet)
