A magányosságról - PROFIL, SOL°

A Profil című trió már a címével is meggondolkodtat ? a játék vége felé hallunk is lexikonízű, fanyar humorral recitált szöveget arról, mit jelent: felhasználó, mit jelent: előadóművész. A profil akárcsak öt-hat éve még csupán oldalra fordított arcot, korszerűbb megközelítésben tevékenységi-szakterületi összegzést jelentett, míg a közösségi portálokon szocializálódó nemzedékek számára emez előző jelentések talán már alig ismerősek. Profilnak ők azt a hevenyészett, kilúgozott adatsort nevezik, melyben a felhasználó önszavaival próbálja meghatározni azt a jelentésegyüttest, ami őt magát, véleménye szerint kiadja.

A társulatvezető, Zambrzycki Ádám Sebestyén Tímeával és Simet Jessicával adja elő e kesernyés táncjátékot, kézben laptoppal, a háttérben villogó vetítéssel, tisztes távolságot tartva a közhelyektől. Nem Facebook-ellenes röpdolgozatot látunk, bár a közösségi oldal jelzetei (elsősorban a lájk), a netes univerzum kapkodó, felszínes, magányosító eszköztárának megannyi szimbóluma felvonul előttünk. A játékosokat derengő fényben, egymástól hermetikusan elszigetelten ? bár fizikai közelségben ? látjuk. A felcsapott laptop monitorára sokáig nem látunk rá, annak csak szívóerejét mutatják. A táncosok feje, egész teste a monitor magnetikus erőterében: onnan áradnak az őket mozdító energiák, oda van ? akárcsak satuba ? belefogatva egész lényük. A monitor aztán láthatóvá válik: arcuk elé emelik, s a felületen nem egyebet, mint saját vonásaikat látjuk. A harsány mimikát mutató fotó-arcok a valódit takarják el: a képet mutatják, amit a képmutató láttat magáról. Az igazi helyett a túlfokozott, izgatott, ripacs grimaszokba rendezett vonások mutatkoznak a hús-vér alakok feje helyén.

Érzelmes és értelmes társadalomkritika ez, amelyet csak az ért meg, aki vesztett már el barátokat, akiket magával rántott ez az úgynevezett élet, e digitális papundekli, mely számszerűsíti, adatokká konvertálja a mind lombosabbnak tűnő, igazából viharosan sorvadó szociális mátrixot, melyben az egyed úgy véli: létezik. Zambrzycki a kiszolgáltatott valódit állítja szembe a vonzó pszeudóval, a holt és öncélú magamutogatást az esendő igazival. Nem ítélkezik, de nézőjét bizonyos értelemben erre kényszeríti. Az alkotó, egyúttal a kortárs terep egyik legeredetibb férfitáncosa a mozgásanyagban, személyes jelenlétében remekel: társnői túlnyomórészt sikerrel követik sodró játékát.

A játék végén alsóneműre vetkőző táncosok katatón köröket rónak, majd alakzatba rendeződnek. A szín előterében, remek lassított felvételes gegcsokorban trendi napjaink jellegzetes pózait pakolják elénk. A darab csúcspontjának mondható, egyszerre komikus és szívszorító jelenetben magakelletés, csábítás, győzelem, rajongás, öntudatosság ócska gesztus-kliséit sorolják remek mozgással és arcjátékkal. Az ostoba reklámokból, sajtóipari vég- és melléktermékekből ismerős morzsalék az erős lassításban különös jelentőséget és értelmet nyer. Az érzelmes lezárásban a három táncosról készült régi fotók, egyre gyorsabb tempóban váltakozva, a falra vetítetten: egy élet eleje a csecsemőkortól a kamaszévekig.

A SOL° című füzérből Jellinek György igazoltan hiányzik, így most csak négy szólót láthatunk. Ez a fajta összeállítás hazai terepen szokatlan, de idegenben nem: felidézi bennünk például a kanadai táncmágus, Marie Chouinard Budapesten is megcsodálhatott szóló-összeállítását.

Maday Tímea Kinga ormótlan, aranyszínű bukósisakban lép színre: a fejenagy jelenés különös bábként mozog. Arctalansága kísérteties, mozgása baljósan bumfordi. Kelemen Krisztiánt sajátos, kvázi-szólóban látjuk: jelenetében ugyanis végig ott áll ? nekünk háttal ? Zambrzycki Ádám is. A kép vaksötétben indul, egy egyre erősebben hallható suhogásban felismerhetjük a botot, ezt az ősi táncos eszközt, mely ezúttal nem éppen kanásztánc kelléke. A kemény-szikár szólóban a két eszköz (a háttal álló táncos is forgat egyet) hangja, a mozgó és a mozdulatlan test látványa felesel egymással. A kopaszra borotvált, félmeztelen Kelemen akrobatikus, szikár játéka igazán megkapó. Sebestyén Tímea csupasz testét hajjá dermedt, szőke "vízesés" takarja. Szólója elején hosszan nem is bújik elő a méteres zuhatag alól, csak karjai, kézfeje táncát látjuk. Vibráló, izgága, jól kitalált alakja egyszerre idéz cirkuszi sátorban mutogatott csodalényt és orfeumi vampot. A szólók sorát Feicht Zoltán zárja, illetve koronázza meg. Az eredetileg ötös számú jelenés előadója csillogó, arany bohócsipkában lép elénk, arcán festés. Ahol a bohócok harsány színű maszatot hordanak a szájuk körül, ott ő szemkápráztatóan szikrázó aranyport visel, tekintetét fekete kontúr emeli ki. Feicht játékában apró idézetek, tánctörténeti töredékek egész sora. Szólójában ott a nemes vad eleganciája, a diadalélmény, de a különös, ideges vibrálás, zavarodottság és nem kevés melankólia is. A pompásan tálalt és eltalált, sajátos figura gyermekded, ideges felviháncolásaival hoz ? rafinált ötletességgel ? végképp zavarba. Arcjátéka, sokrétű, gazdag mozgásanyaga szinte széjjelveti a nagyszerű szólójának rendelt néhány percet.