A most megnyílt biennále azonban bőséges példatárral igazolja vissza, hogy David Chipperfield biztos kézzel nyúlt a gazdasági és szociális krízist követő építészeti világválsághoz. A felelősség megosztása a társművészetekkel, az építészethez kapcsolódó egyéb szakmai területekkel, a civil közösségekkel és a városlakókkal gyakorlatilag egyet jelent a sztárépítész-kultusz végével. Chipperfield, aki maga is a világ építészeti élvonalának első sorában foglal helyet, beletalált a problémakör közepébe. Koncepciójában a nemrég még mitikus hősként, világformáló erőként megjelenő építész segítségért fordul az egész társadalomhoz: szabjon irányt a saját jövőjének, tanulja meg kifejezni az igényeit, gondolkodjon a mindennapi életét segítő, otthonosabbá tevő építészeti-városi beavatkozásokon.
 Zaha Hadid installációja

A közös terep tehát egyfelől közös érdek, érték, egyfajta közös jövőkép megrajzolására alkalmas. Másrészt, az egyes nemzeti kiállítások sajátos értelmezése alapján, ki-ki a maga aktuális problémakörét szabadon fogalmazhatja meg építészeti szempontok szerint. Ettől a tágasságtól a kiállító országok jelenlegi, karakteres gondjai sokkal erősebben tudnak a felszínre törni, mint a korábbi években. Az építészet feloldása a társadalom egyéb szegmenseiben kifejezetten jót tett a szakmának, a nemzeti kiállítások a szokottnál jóval őszintébb, konkrétabb profilt kaptak, jóval kevesebb blöff került a mustrába. De a központi pavilon és az Arsenale nagykiállítása is elkerülte a formai túlzásokat. Az eredmény tehát kevésbé látványos, a terek és formák poétikus megjelenése helyett a konkrétumokra és az egyszerűbb ötletekre épít. Ugyanakkor a világ építészetéről egy egészségesebb, nyitottabb és valóban ? nem csak a szólamok szintjén ? felelősséget vállaló kép rajzolódik ki 2012-ben Velencében.

A kiállító országok sora minden biennálén bővül, idén a négy újonc közül Koszovó mindjárt meglepetéssel is szolgál: közönségszavazásra bocsátja néhány újonnan elkészült épülete fotóit, ezzel szempontokat, bátorítást, igazi civil kurázsit ad a kortárs építészet értékeléséhez. Az Arany Oroszlán díjat elnyert japán pavilonban Toyo Ito kurátor és csapata abba a tervezési folyamatba avatja be a nézőket, amelynek végeredménye a tavalyi cunami által elsöpört falunak készülő közösségi ház lesz. Néhány ország bemutatója az építészetet mint metaforát használja, ilyen a hollandok mozgó homlokzata, az izraeli kiállítás erős világpolitika- és fogyasztás-kritikája ? amelyikhez szatirikus módon egy működő múzeumshopot is kapcsolnak ?, a lengyelek beton hang-háza vagy a szerb pavilont teljesen betöltő, óriási asztallap, amin a nézők ujjaikkal dobogva küldenek üzenetet egymásnak és az üres térnek.
Kifejezetten építészeti kérdéssé avatja a dánok kiállítása a globális felmelegedés révén egyre nagyobb szerephez jutó Grönland pozicionálását. A kiállítás kurátorául nem is építészt, hanem egy geológust választottak, aki precíz és mégis mélyen átélhető módon nyúl a témához.
Az orosz pavilon

Egyszerű és bölcs gondolatokat hozott a német kiállítás az építészet újrafelhasználásáról. Az USA pavilonját kisebb civil beavatkozások példatára tölti meg, a szellemes installáció érzékletesen kapcsolja egymáshoz a kérdések és az azokra adott ötlet-válaszok súlyát. A legmeglepőbb látványvilágot az oroszok hozták, akik a földszinti termekben a szocializmus tudásközpontjainak romjait mutatják be apró kukucska-lyukakban, az emeleten pedig QR-kódokból formáltak boltozatot, az üvegre festett fekete csipkehálóhoz pedig minden látogató táblagépet kap, azzal nyithatja meg a kódokban tárolt információk végtelenjét.

 A koszovói pavilon

Az Arsenale nagy kiállítása is kínál néhány szenzációt: itt működik az igazi multikulti falatozóvá alakított caracasi virtuális helyszín, a Torre David ? Alfredo Brillembourg, Hubert Klumpner és Justin McGuirk projektje Arany Oroszlánt kapott ?, itt látható Norman Foster lenyűgöző filminstallációja építészet és tömeg viszonyairól, és a csarnokon túl, a Biennále legvégén, egy kis jelzőtorony belsejében vetítik Wim Wenders frissen elkészült filmjét Peter Zumthorról. Egészében az idei biennále nem a nagy durranások tárháza, de annál mélyebbre ható és ? évek óta először igazán ? pozitív, reményekkel teli folyamatokról, egy küszöbön álló paradigmaváltásról tudósít, aminek az építészet, ha kellően szerény és megértő, akár élcsapata is lehet.