Emlékszem sűrű, a homlokába fésült hajára, erős szemöldöke alatt figyelő, kissé gyanakvó tekintetére, arcában a két mély vonásra az ajka körül. Férfias, mondhatnám, szép ember volt, időskorában is sportos alkat.  Társadalmi idegenségét eleganciával élte meg, lehetőleg elzárkózva, irodalmi magányában. Kívülálló volt, de hiszen a rendszer kultúrpolitikája okozta kirekesztettségét.

Az Újhold-generációhoz tartozott, akiket negyvenkilenc után lesodortak a pályáról. Mészöly a Vadvizek című elbeszéléskötete után – akárcsak Nemes Nagy Ágnes vagy Mándy Iván – a gyermekirodalomban talált megélhetési menedéket, meséket írt (amit később sem hagyott abba). Ez persze nyereséget jelentett a kicsiknek, gügyögés helyett nemes szövegek kerültek elébük, de azért mégis csak nagy hiátus keletkezett a magyar irodalomban, ami csak 1954 vagy még inkább a forradalom után kezdett megszűnni.

Mészöly Miklós a Sötét jelekkel jelentkezett újra, de nem fogadták tárt karokkal. Kívülállását tehát még mindig a külső körülmények határozták meg. A hatvanas években a nagy elzártság után ablakok nyíltak a nyugati, vagy mondjuk így: világirodalomra, és Mészölyre nagy hatással voltak a megismert modern törekvések. Noha már sokkal nagyobb szabadsággal lehetett írni, mint a forradalom előtt, voltak kényes társadalmi, politikai témák, amik továbbra is tabuk maradtak. Mészöly az abszurdhoz folyamodott mondandója érdekében.  A pécsi folyóiratban, a Jelenkorban megjelent, Ablakmosó című színművét gyanakvással fogadta a kulturális vezetés, egzisztencialistának minősítették, s ez a bélyeg többé-kevésbé mindvégig rajta is maradt Mészölyön. A szerkesztőség szigorú dorgálásban részesült, ugyanis büntetést akkoriban legelébb a főszerkesztők kaptak a közölt művekért.

Kétségtelen, Mészöly munkásságában nyomon követhető vonzódása a francia irodalomhoz, ezen belül is Sartre, Camus és általában az egzisztencialisták gondolkodásához. Művei merőben különböznek a kor hivatalos irányzatától. Az atléta halála (elsőként franciául jelent meg) vagy az 1967-es Magasiskola, ez a solymásztelepen játszódó történet (Gaál István rendezett belőle filmet) vagy a ’68-as Saulus és a tíz esztendővel későbbi Bunker a parabola szándékával jött létre. Márpedig a rendszer kulturális politikája nem kedvelte a parabolákat. De Mészöly, ahogy mások is, csak így, burkoltan tudta kifejezni mondandóját.

Kevéssé ismert, hogy verset is írt. Különös líra az övé: impressziók, víziók, gondolatfoszlányok, máskor meg mint az agyonérlelt aszúszemek egy öreg tőkén. Regényei, elbeszélései, esszéi magas színvonalú teljesítmények, prózairodalmunk magasiskolái közé tartozó művek. Bár megjelenésüket mindig nagy érdeklődés kísérte, csak sokára részesült elismerésben. 1986-ban Déry-díjat kapott, 1990-ben pedig Kossuth-díjat.

Szekszárdon született, 1942-ben szerzett jogi diplomát, a következő két évben frontkatona volt, Szerbiában esett fogságba, de megszökött. Itthon nem az a világ várta, amelyben jogászként működhetett volna. Fizikai munkából élt, később malomellenőr lett, aztán meg terménybegyűjtő. Szülővárosában végre közel került az irodalmi élethez, lapot szerkesztett, írni kezdett. 1948-ban jelent meg az első könyve, bekerült az újholdasok körébe, és rövidesen osztozott is a sorsukban. Dramaturg lett a bábszínházban, a forradalom után már nem vállalt állást, csak az irodalomnak élt. Feleségével, Polcz Alaine-nel a Városmajorban lakott, de Kisorosziban, a Duna közelében volt egy szerény faháza, java idejét ott töltötte, elvonulva a természetbe és a csendes munkálkodásba. Itt fogadta irodalmi vendégeit, és szoros kapcsolatot tartott fenn az akkoriban ugyancsak a szigeten tartózkodó és írói szemléletben vele rokon Nádas Péterrel. 1984-ban Megbocsátás címen jelent meg egy különleges szerkezetű regénye, öt év múlva pedig A pille magánya esszékötete. 1992-ben tagja lett a Széchenyi Irodalmi és Művészeti Akadémiának.

Nyolcvanévesen halt meg, az idén, január 19-én lenne 100 éves. Felesége az író relikviáit Szekszárdnak ajándékozta. A városban évről évre emléknapot rendeznek, ünnepség keretében akkor adják át a Mészöly Miklós-díjat egy-egy kortárs írónak.

Farkasréten nyugszik, szürke szikladarab jelzi sírját. Előtte mindig van friss virág, s mint valami pogány szertartás: gyümölcs meg kis edényben víz a madaraknak.

Nyitókép forrása: Litera.hu