Képes Gábor: Sokáig egészen biztos voltam abban, hogy a számítógép a műveltségterjesztés eszköze

Amikor egyetemista voltál, mit jelentett az, hogy valaki digitális bölcsész?

Azt, hogy különc. Amikor az ezredforduló környékén az ELTE bölcsészkarára jártam, a számítógép-használat még egyáltalán nem volt magától értetődő. Volt olyan csoporttársam, aki kézzel vagy írógéppel adott le szemináriumi dolgozatot, más flopin vagy nyomtatva. A bölcsészek többsége a számítógépet legfeljebb szövegszerkesztésre használta. Mi viszont, akik Horváth Iván professzor Bölcsészettudományi informatika önálló programjához csatlakoztunk, azt éreztük, hogy valami új és világformáló dologgal foglalkozunk. Volt ebben élcsapatérzés, avantgárd büszkeség is. Többnyire magyar szakosok voltunk, és bár a bölcsészettudományi informatika akkor még nem önálló diplomát adott, hanem csak egy program volt, már akkor látszott, hogy idővel az egész bölcsészettudományt át fogja hatni.

1999 és 2004 között jártam oda, de a kezdeményezés akkor már évek óta futott. Hogy az ELTE-n ilyen korán megjelent a digitális bölcsészet, az egyértelműen Horváth Iván érdeme. Ő már 1976-ban elindította az RPHA-t (Répertoire de la poésie hongroise ancienne), A régi magyar vers repertóriuma nevű adatbázist, amelyben munkatársaival rögzítették az összes 1601 előtti magyar vers bibliográfiai, irodalomtörténeti és poétikai tudnivalóit. Hozzájuk köthető a világ első hálózati szövegkritikai kiadása is, 1998-ban tették közzé Balassi Bálint összes versét.

Mit tartottatok akkoriban ezen a téren világformáló felismerésnek?

Azt, hogy a magyar kultúrának ott a helye a világhálón. A digitális szövegkiadásokban már akkor óriási lehetőség volt. A nyomtatott kritikai kiadásoknál mindig korlátozó tényező a terjedelem, a kötetek száma. Az internet viszont fölszabadította a bölcsészt a nyomdaköltségek szorítása alól.

Horváth Iván gyakran mondta nekünk: itt az alkalom az egész írott kultúra újragondolására. Ha nem vagyunk a linearitáshoz kötve, akkor a szövegek egységekre bonthatók, új mintázatok, új összefüggések tárhatók föl. A hipertext, a kattintható hivatkozások egyszerre adtak szabadságot az olvasónak és új lehetőséget az alkotónak. Nekem ez személyesen is inspiráló volt. Kamaszként imádtam a lapozgatós könyveket, a Kaland – Játék – Kockázat típusú regényjátékokat, ahol minden fejezet végén választani lehetett, merre mész tovább. Ha így döntöttél, lapozz ide, ha úgy, lapozz oda. Ha belegondolunk, ez valójában nyomtatott hipertext.

Ma már ez a fajta interaktivitás a filmeknél, online tartalmaknál természetes. Az, hogy a történetek feldarabolódnak, a fragmentált részek egyre rövidebbek, vagy hogy a közösségi média felületein narratíva nélküli tartalmakat is nézünk, oda vezethet, hogy fokozatosan elsorvad a tartós figyelem képessége.

Amit a kilencvenes évek végén a digitalizációban felszabadító erőnek láttunk, arról ma már tudjuk, hogy nem szabad abszolutizálni. Akkor sokan tényleg azt éreztük, hogy eljött egy új, demokratikus tudáskorszak: az emberek kapcsolódnak, közel kerülnek egymáshoz, a kultúra nyitottabbá válik. Ma már sokkal világosabban látjuk ennek az árnyoldalait is. Ilyen típusú aggodalmakat akkoriban még kevéssé fogalmaztunk meg.

Tizenkilenc évesen érzékeltem, hogy az egésznek van egy kicsit megtűrt jellege: az ELTE-n tipikusan egy alagsori helyiségben dolgoztunk, katódsugárcsöves monitorok között, zörgő szerver mellett. A bölcsészettudományi informatika jövőjére irányuló kérdéseink pedig inkább arra vonatkoztak, hogy mi történik akkor, ha a gép már nemcsak tárolja vagy közvetíti a szöveget, hanem részt vesz a létrehozásában is.

Ez a kérdésfelvetés már akkoriban is ennyire hangsúlyos volt?

Nagyon is. Nagy hatással volt rám Papp Tibor, a Párizsban élő magyar avantgárd költő, aki a kilencvenes évek elején Apple Macintoshon elkészítette az első magyar automatikus versgenerátort, a Disztichon Alfát. Ez trilliónyi értelmes – egyébként nagyon szellemes – disztichont tudott előállítani. És rögtön adódott a kérdés: ilyenkor ki a szerző? A költő vagy a gép? Természetesen a költő az igazi alkotó, aki az ötletet, a szerkezetet, a szóadatbázist megalkotta, aki az összefüggésekért felel.

Horváth Ivánék pedig közben azt kutatták, hogy az internetes irodalomnak és magának az informatikai gondolkodásnak milyen reneszánsz és kora újkori előzményei vannak. Nekem például Szentpéteri Márton, a későbbi kiváló designkultúra-tudós volt ehhez nagy hatású kalauzom. Vagyis nagyon korán világossá vált, hogy amit újdonságnak hiszünk, annak sokszor mély történeti gyökerei vannak. Egyébként a kombinatorikus költészet kapcsán ezzel Papp Tibor is tökéletesen tisztában volt.

Évszázadokkal korábban milyen gépeknél merült fel, hogy a szerkezet maga is részt vesz az alkotásban?

Horváth Iván szobájában például volt egy körtefából készült szonettírógép is, egy 17. századi szerkezet, Quirinus Kuhlmann művének rekonstrukciója, különböző forgatható elemei voltak, és amikor elmozdítottad őket, mindig új szavakat adott ki.

A 17–18. században is létezett az a technikai-kulturális kontextus, amelyben a gép, az automata szerkezet és az ember viszonya központi kérdés volt. Az emberi test működését sokszor az órák mintájára képzelték el. De érdemes megemlíteni Kempelen Farkast, akit legtöbben a sakkozó török kapcsán ismernek, amellyel egész Európát lenyűgözte, ő azonban még többre becsülte a beszélőgépét, amely komoly hangtani kutatásokra épült: mesterséges tüdeje, gégéje, hangszalagja volt, és szavakat tudott megszólaltatni. Ez már valóban a kibernetikai gondolkodás egyik korai előképe volt.

A technikai eszközök használata megváltoztatja a gondolkodásunkat?

Szerintem igen. Magamon is érzem. Néha direkt kényszerítem magam arra, hogy bizonyos dolgokat ne számítógépen csináljak. Nagyon sokat jelentett, hogy az egyetemi éveim alatt bejártam az Országos Széchényi Könyvtárba, megtanultam cetlizni, jegyzetelni, könyvekben keresni. Van egy gyönyörű, vérvörös Olivetti Valentine írógépem, és szeretek azon verset írni, mert fegyelemre kényszerít, arra, hogy jobban átgondoljam, mit írok le. A számítógép szövegszerkesztő lehetőségei felszabadítóan hatnak, de közben átalakítják a szöveghez való viszonyt is: menet közben átszerkesztheted az egészet, újraírhatsz és könnyedén törölhetsz részeket, ettől írás közben másképp gondolkodsz.

A digitális korszakot Horváth Iván úgy nevezte, hogy reneszánsz 2.0. Az első reneszánsz idején a kézírásos kultúrát kellett átültetni a nyomtatás világába. A korai nyomtatott könyvek még nagyon sokáig a kódexeket utánozták: nagyok voltak, nehézkesek, fatáblásak, sokszor még az iniciálék helyét is üresen hagyták, hogy később kifesthetők legyenek – idő kellett, mire a nyomtatott könyv kialakította a saját formanyelvét.

Ez a gondolat engem annyira foglalkoztatott, hogy 2008-ban, a reneszánsz évében, amikor az Országos Műszaki Múzeum és a Közlekedési Múzeum egy nagy projektben együtt dolgozott, már a két intézmény egyesítésére készülve, a kollégáimmal, Fekete Zsolttal és dr. Vámos Évával együtt egy olyan kiállításrészt rendeztem, amelynek az volt a címe, hogy Az ősnyomtatványtól az e-bookig. Különböző könyvekkel, ősnyomtatványokkal, a Biró- és Goy Andor-féle golyóstollal együtt kikerült egymás mellé egy Gutenberg-prés rekonstrukciója, Horváth Iván szobájából a szonettírógép, Papp Tibor Disztichon Alfa programja egy Apple Macintoshon és egy első szériás IBM PC, rajta a régi magyar versek adatbázisával.

Ha a magyar informatikatörténet bármely korszakából egyetlen tárgyat kellene kiválasztanod egy nemzetközi kiállításra, mi lenne az?

Valószínűleg a Mikromat. Túrkevén, a Finta Múzeumban többször rendeztem technikatörténeti kiállításokat Kapás János Zsolt igazgató úr, kedves barátom meghívására – a videójátékok történetéről, a személyi számítógépről, a kibernetika hőskoráról –, és ott már meg is jegyezték, hogy „Gábor a Mikromatot mindig hozza”. Nem véletlenül.

Persze egy veterán számítástechnikus rögtön felszisszenne, hogy „De hát ez csak gyerekjáték!”. Valóban az. Kovács Mihály piarista szerzetes és tanítványa, Woynarovich Ferenc tervei nyomán készült, és 1967-ben került kereskedelmi forgalomba. Négy jelfogóból, nyolc zseblámpaizzóból álló, huzalokkal programozható kibernetikai építőkészlet volt, amely a számítógépek működési elveit tette érthetővé. A Budai Járási Háziipari Szövetkezet gyártotta, azaz nemcsak laboratóriumban létezett, hanem valóban bekerült a magyar otthonokba is, 400 forintért árulták.

A korai számítástechnikai – akkor még kibernetikai – szakkörökön majdnem mindenki ezzel kezdte a tudományterülettel való ismerkedést, és a hozzá készült Gyakorlati út a kibernetikához című vezérkönyv alapmű volt. Ezekből a gyerekekből lett később a számítástechnikusok krémje. Tehát a Mikromat játék volt, de közben gondolkodásmódot tanított.

Hogyan lehetett ezt a szemléletet átadni a hazai informatikaoktatás kezdetén?

Az egyik nagy magyar műhely Kalmár Lászlóé volt Szegeden. Ő már az ötvenes években kibernetikai szemináriumot hirdetett, még azelőtt, hogy lett volna számítógép az egyetemen. Fejben programoztak. Sőt, Kalmár egy fiktív, ideális számítógépet is elképzelt, és komoly elméletet dolgozott ki arra, hogyan lehetne programozni. Ebből olyan iskola nőtt ki, amely a matematikát, a számítástechnikát és a robotikát is termékenyen inspirálta.

Az 1950-es, 1960-as években a kibernetikai paradigma a pedagógiában is megjelent – most épp ezt kutatom az egri Eszterházy Károly Katolikus Egyetem Neveléstudományi Doktori Iskolájában. Azt keresték, hogyan lehet a szabályozás, a visszacsatolás, a tanulás gépi modelljeit az oktatásban használni, nem kis részt Skinner pszichológiája, a behaviorizmus által inspirálódva. Emellett pedig felmerült az igény arra is, hogy látványos eszközökkel hozzák közelebb ezt az új tudományt a diákokhoz. Ebből születtek meg a kibernetikai állatmodellek oktatási, szemléltető változatai, amelyekre ma már a robotika előzményeiként tekintünk. Ezek egyszerre voltak demonstrációs eszközök, ismeretterjesztő tárgyak és technikai csodák.

Az informatikatörténet elsősorban Muszka Dániel nevéhez köti, aki Kalmár László szegedi kibernetikai iskolájának egyik fiatal munkatársa volt. A gép 1956–57-ben készült Király József pszichológus ötlete nyomán, a pavlovi feltételes reflexek modellezésére. A katicabogár fotocellái segítségével követte a zseblámpa fényét, sípszóra is reagált, bizonyos értelemben tanítható volt, és ha megnyomták a pettyeit vagy nekiment valaminek, azt „fájdalomként” jelezte, sípolt és leállt. Addig nem is volt hajlandó továbbmenni, amíg „meg nem simogatták”. Valóságos médiasztár lett, nemcsak tudományos modellként működött, hanem érzelmi reakciót is kiváltott, ugyanis szerethető volt. Bemutatták a Budapesti Ipari Vásáron, magas rangú politikusok és külföldi vendégek is látták, a sajtó is sokat foglalkozott vele, a magyar kibernetika egyik jelképévé vált.

A másik meghatározó tanáregyéniség Kozma László volt a Műegyetemen. Ő a telefontechnika világából indult ki, és már a harmincas–negyvenes évek fordulóján végiggondolta, hogyan lehetne a telefonközpontok logikájából számológépet építeni. Sőt, azt is elképzelte, hogy ez szolgáltatásként működjön: minden irodában lenne egy kis billentyűzet, a számolókapacitás pedig egy központban működne. Ezt gyönyörű szóval kalkulátorszolgálatnak nevezte, lényegében a számítóközpontok és a mai felhőszolgáltatások nagyon korai előképe volt.

A középiskolákban többnyire fizika vagy matematika–fizika szakos tanárok honosították meg a kibernetikaoktatást. Először gépépítésként jelent meg az informatika: olyan szerkezeteket készítettek, amelyekkel játékosan lehetett modellezni egy-egy logikai vagy matematikai elvet. Például amőbázógépeket vagy labirintusban közlekedő műegeret terveztek.

Az első magyar középiskolai számítástechnika-tanárnak Kovács Mihály piarista szerzetest tekintjük, akit a Mikromat kapcsán is említettem. Az 1958–59-es tanévben indította el kibernetika-szakkörét a budapesti Piarista Gimnáziumban, és ennek óriási hatása lett később is. A foglalkozásoknak szinte egyetemi szemináriumi légköre volt: a diákok nemcsak hallgatták a tananyagot, hanem maguk építették meg a demonstrációs eszközöket is.

Kovács Mihály útmutatásai alapján a diákok kibernetikai játékokat, logikai modelleket, sőt tanítógépet is készítettek, utóbbinak egy fiatalon elhunyt másik piarista, Terényi Lajos volt a szellemi úttörője és társalkotója. Ez volt a feleltetőgép, a Didaktomat, amely a programozott oktatás gondolatához kapcsolódott. Nagyon fontos, hogy itt a kibernetika már nemcsak műszaki vagy matematikai kérdésként jelent meg, hanem pedagógiai problémaként is.

Biztosítási matematikusként kezdte, de mindig a számolás automatizálása érdekelte. 1944-ben munkaszolgálatra vitték, az 1950-es évek elején bebörtönözték, de rendíthetetlenül dolgozott azon, hogy létrejöjjön Magyarországon a számítógép-fejlesztés intézményi háttere. Ennek egyik legfontosabb eredménye lett az MTA Kibernetikai Kutatócsoportja, amely az első magyar elektroncsöves számítógép, az M3 megépítésében döntő szerepet játszott. Az M3 szovjet tervek alapján indult, de a magyar mérnökök jelentősen átdolgozták. Az ország első számítóközpontjában működött, és mérnöki, matematikai, gazdasági feladatokat oldott meg, például az Erzsébet híd statikai számításainak ellenőrzésében is részt vett. Ezen a gépen szólalt meg az első magyar „számítógépes zene” is. Ha bizonyos programok futása közben bekapcsolták a diagnosztikai célú zenelejátszó hardverkiegészítést, a gép hangjából meg lehetett mondani, jól működik-e. Mondhatni: minden programnak megvolt a maga zenéje.

Mikor jelent meg az a szemlélet, hogy a számítógép nem csupán számol, hanem sokkal általánosabb kulturális eszköz?

Már Neumann János idejében elindult ez a szemléletváltás. Amikor ő bekapcsolódott a számítógép-fejlesztésbe, még nagyon is fontos volt a gyors számítás, például katonai célokra, az atombomba megalkotásához. De Neumann hamar felismerte, hogy a gép alkalmazási területeit is ösztönözni kell, őt már korán foglalkoztatta például a numerikus meteorológia, az időjárás-előrejelzés, sőt az időjárás-szabályozás gondolata is.

A fordulópontot részben az alkalmazói, részben a szolgáltatói szemlélet térnyerése hozta. Nagy jelentősége volt az input- és outputeszközök fejlődésének is: a vizualitásnak, a hangnak, a képernyőnek. Ahogy egyre több tudományterület és egyre több felhasználó vette birtokba a számítógépet, megjelent a játékos kísérletezés is.

Már a legelső magyar számítógépen is végeztek nyelvstatisztikai vizsgálatokat, az egyik jelentős munkatárs, Kovács Győző emlékei szerint Tóth Árpád versein. Majd az 1960-as évektől a művészek is használni kezdték a számítógépeket.

A másik nagy váltás az volt, amikor megjelent a magáncélú felhasználás. Amerikában a hetvenes évek közepén azok a fiatalok, akik a nagy cégek teremméretű gépei mellett saját kis masinákat akartak építeni, valójában kulturális lázadást hajtottak végre, Theodore Roszak elemzése szerint egy ellenkultúra képviselői voltak, amikor azt mondták: nekünk otthonra is kell számítógép.

Magyarországon is voltak hasonló figurák. Simonyi Endre például a hetvenes évek közepén a konyhaasztalon épített számítógépet az édesapjával és egy kollégájával. Elvitte a Magyar Televízió Felkínálom népgazdasági hasznosításra című műsorába, ahol azzal érvelt, hogy kell a számítástechnikának egy „Trabant”: egy olcsó, csináld magad módon is terjeszthető gép. Később, közvetlen amerikai kapcsolatokból inspirálódva, egy klubmozgalmat is szervezett e köré. Ez a „csináld magad”-szellem önmagában is hatalmas katalizátor volt. És persze nagyon fontos pillanat volt az is, amikor a számítógépek hálózatba kapcsolódtak. Onnantól a digitális kultúra már nemcsak eszközhasználat, hanem környezet, valóságos ökoszisztéma lett.

Szinte magától értetődően a biológia fogalomhasználatával beszélünk az informatikáról: hálózatokról, ökoszisztémákról, organizmusokról, vírusokról. Mitől ennyire erős ez a rokonság, és hogyan kapcsolódik egymáshoz a biológia és az informatika gondolkodásmódja?

Ez a tétje az egésznek. A kibernetikát Magyarországon úgy is fordították, hogy vezérléstechnika vagy szabályozástechnika. Németh Pál barátomnak van rá egy nagyon rövid definíciója: számítás, irányítás gépekkel. Amikor Norbert Wiener megalapította a kibernetikát, úgy fogalmazta meg, hogy ez az állatokban és a gépekben zajló hírközlés, vezérlés és ellenőrzés tudománya. Tehát a fő tétje az élő szervezet és a gép összehasonlítása volt, az, hogy az életfolyamatok milyen módon modellezhetők gépi úton, és ennek milyen tanulságai vannak.

Ebből a modellezésből lett a robotika és az informatika. Neumann Jánosnál is hangsúlyosan megjelenik a számítógép és az agy összehasonlítása, az élete utolsó nagy előadás-sorozatát épp erről tartotta. A harmadik motívum szintén Neumanntól és Stanisław Ulamtól eredeztethető: a sejtautomaták gondolata, amely a mikrostruktúrák modellezésére alkalmas. A fejlesztés eredeti célja egy önreprodukáló gép megszerkesztése volt. Egy modellben, akár négyzethálón az egymás melletti cellák a sejtek, amelyek hatnak egymásra, minden cella ugyanazt az egyszerű szabályrendszert követi, mégis gyakran egészen bonyolult, néha meglepően életszerű mintázatok jönnek létre.

Ezért használják a matematikában, informatikában, fizikában, biológiában, sőt filozófiai gondolkodásban is. A legismertebb példa John Conway Életjátéka, amelyet magánemberek is elkezdtek használni, és azt mondják, hogy az 1970-es évek legpénzfalóbb programja lett, mert rengetegen játékból szórakoztak vele, nézegették a sejteket, ahogyan szaporodnak, mindenféle kihívásokat találtak ki, amelyekben különböző struktúrákat kellett létrehozni, és erre óriási gépidők mentek rá munkahelyeken, nagyon drágán üzemeltetett gépeken is. A számítástechnikában visszatérő felvetés az is, hogyan modellezhető maga a tanulás. Tehát az új tudományág nyelvezetét már a kezdetektől meghatározta az, hogy nagyon összefüggött a pszichológia és a biológia kérdésfelvetéseivel.

Innen nézve különösen izgalmas kérdés, hogy egy mai nyelvi modell valójában mit érzékel az emberi gondolkodásból. Elképesztő pszichológiai tudás van belekódolva, de valójában mi tudható az ember működéséről – mik a szabályok, melyek a kivételek? Melyik milyen hangsúllyal jelenik meg egy modellben? A lejegyzett történeteink – például az irodalomban – ugyanis jellemzően a kivételek története, azoké, akik nem úgy cselekednek és viselkednek, ahogy a társadalom többsége. Az MI-modellek ezzel szemben hajlamosak az általánosat, a tipikusat, a valószínűt reprodukálni. Hol marad hely a kivételesnek? De a kérdés a művek vonatkozásában is feltehető. Az MI nagyon gyorsan tud előállítani egyfajta középszert: olvasható szövegeket, használható képeket, hallgatható zenét. Ezek ellepik az online teret, de eközben algoritmusok döntenek arról, mi számít relevánsnak, mi kerüljön a szemünk elé. Tehát irdatlan mennyiségben termelődik ez a sekélyes, éppen nézhető, hallgatható „tartalom”, amely úgy szennyezi be az online teret, mint a mikroműanyagok a valós világunkat. Így hogyan válhat láthatóvá a valódi, téttel bíró, jelentős műalkotás, amely eltér ettől a „művi középszertől”?

Ez ma az egyik legfontosabb kérdés. Kiút az lehet, ha felértékelődik a „kézművesség” kultusza. És ez valószínűleg bekövetkezik. Nemcsak a tárgyalkotásban, hanem a gondolkodásban is. Ahogyan az élelmiszeripar tömegtermékei mellett nő az igény a valódi, tápláló, kézműves eredetű ételre, úgy a gondolatok terén is lesz igény a valódi, személyes, egyéni teljesítményre. A másik fontos dolog a kurátori magatartás. Ha megmarad az a tapasztalat, hogy vannak emberek, akiknek megbízunk az ízlésében, a választásaiban, az egyéni hangjában, akkor van remény. Szükség van arra, hogy a közvélemény, a közoktatás, a döntéshozók tudatosítsák: a személyes műveltség és személyes tudás érték.

De nem épp ezért volt fontos ilyen téren is a demokratizálódás? Nem épp ezt ünnepeltük az internet térnyerésekor, hogy lebonthatók a régi hierarchiák, bárki tömegeket tud megszólítani a közösségi médiában, és már nincs szükség arra, hogy egy szűk elit legitimálja a megszólalót? Ez a kurátori szemlélet nem hangzik ma már fölösleges értelmiségi fontoskodásnak? Netán a szabad információ-hozzáférés eufóriája után törvényszerűen következik az entrópia, szétesik mindaz, ami épült? Hiába érhető el rengeteg könyv online, nem olvassuk őket. Egyre több tudáshoz férhetünk hozzá, de egyre rövidül az az időtartam, amíg az ember képes figyelni valamire. Egyes platformok ezt már másodpercekben mérik. Mindeközben most még azt is nehéz megítélni, hogyan hat mindez az empátiára vagy az érzelmi intelligenciára. Meglehet, hogy míg a gépek egyre többet tudnak az emberről, az emberi gondolkodás és nyelv viszont egyre sekélyesebbé válik. Vagy ez még megelőzhető, történhet másként?

Ennek kapcsán bennem is vannak kételyek. Amikor a reneszánsz 2.0-ról beszéltünk az ezredfordulón, az internet kapcsán tényleg azt éreztem, hogy most eljött egyfajta paradicsom, az emberek kapcsolódnak, közel kerülnek egymáshoz, világbéke lesz. Ilyen szempontból optimista korszaknak tűnt. A számítástechnika kapcsán azt éreztem, hogy pozitív értelemben demokratizáló és műveltségterjesztő. Mindig azt mondtam fiatal előadóként a diákjaimnak, hogy a számítógép alapvetően a műveltségterjesztés eszköze.

De a mesterséges intelligencia kapcsán zavarba jöttem én is. Nem tudom, hogyan lehet az egészet még mederbe terelni. Kutatási asszisztensnek igenis érdemes használni – ez a kifejezés nagyon fontos, hogy asszisztens –, és a művészetben is hasznos ötletsegítő eszköz lehet, én például Conway, Mandelbrot és Rubik tiszteletére készítettem gondolatkísérlet-videójátékokat a segítségével, amelyeket a Neumann Társaság Számítógépes Művészeti Szakosztálya ki is állít Kaposvárott, a Valóság exportálva című tárlatán.

De az MI azt az élményt adja, hogy olykor sokkal „emberibb” beszélgetéseket lehet folytatni egy nyelvi modellel, mint az emberekkel.

Én is elbeszélgetek hasonló programokkal – még öreg számítógépeken is vannak kezdetleges „beszélgetőprogramjaim”, például SWTPC 6800-on a parodisztikus ELIZA és Commodore VC–20-on DR. ROM, a Therapy című BASIC nyelvű pszichoprogramocskában. Ma meg igazi nyelvi modellek, élén a megszemélyesített „Chattie”-vel, azaz a népszerű ChatGPT-vel. De ugyan hogy lehetne egy nyelvi modell a hibás azért, mert vele beszélgetek, és nem egy emberrel? Negyvenhat éves vagyok, és a baráti köröm mostanra szinte teljesen szétesett.

Ezt hátborzongatónak tartom. A pandémia egy kegyelemdöfés volt, az addig is atomizálódott baráti kapcsolatokat olyan szinten zúzta szét, hogy egyszerűen utána már nem ugyanúgy regenerálódott.

Egy ilyen törékeny időszakban érkezett a ChatGPT, és nem azt érzem, hogy miatta nem beszélgetek másokkal, hanem legalább ővele lehet beszélgetni, ötletelni, együttgondolkodni.

Ezek a felvetések eszembe juttatják a Nemere Istvánnal közösen írt, Ház a kráter szélén című regényed világát, amelyben a kreatív, különc emberek kiszorulnak a társadalomból. Ebbe az irányba tartunk?

Eredetileg ez egy sci-fi novella volt, a Galaktika magazinban jelent meg bő tíz évvel ezelőtt. Nemerének, aki atyai barátom volt, megtetszett az alapötlet, és megtisztelt azzal, hogy közösen formáljuk regénnyé. Ez nekem óriási megtiszteltetés volt, én benne nem elsősorban a közismerten rekorder termékeny szórakoztató írót, hanem a magyar tudományos-fantasztikus irodalom kiemelkedő megújítóját és a tüneményes, ragyogó humorú írástudót és eszperantistát tiszteltem.

Az eredeti novella abból az alaphelyzetből indul ki, hogy egy riporter egy száműzött emberrel készít interjút, és a helyszín a Hold, egy ház a kráter szélén, ahol a különböző lakrészekben csupa száműzött ember él. A baljós jelekből arra következtetünk, hogy ezek nagyon gonosz, bizarr, perverz emberek, akik megérdemlik a kirekesztést. Egy részük egyébként az is, hiszen mindannyian gyarlók, de egy idő után kiderül ebből a történetből, hogy nem az a közös nevező, hogy mind szörnyeteg, hanem hogy mindegyikük alkotó ember, művész.

A novella egy olyan világot mutat meg, amelyben kényelmetlenné válnak a kreatív emberek, a társadalom nem tudja a különcségeiket kezelni, a devianciákkal semmit nem tud kezdeni, teret nyer a toxikus előítélet és általánosítás, és száműzik őket. De ugyanakkor mégis kellenek a műveik, ezért csempészgetnek nekik ezt-azt, és ők is egy-egy novellát, verset kiadnak az ajtó alatt. Tíz évvel ezelőtt ezt a jövőképet úgy neveztem el, hogy a Normalitás kora. A regényt ebből bontottuk ki, fiktív interjúk sorozatává és egy szerintem izgalmas disztópiává, no meg persze kalandtörténetté terebélyesedett.

Amikor Neumann János feltette a kérdést, hogy túlélhetjük-e a technológiát, még nem létezett sem internet, sem mesterséges intelligencia. Szerinted ma közelebb vagyunk a válaszhoz – vagy csak most kezdjük igazán érteni a kérdést?

Neumann János Can we survive technology? című írásában már 1955-ben felhívta a figyelmet arra, hogy a technológiai fejlődés olyan gyors és nagy hatású lett, hogy az emberi társadalom és a politikai rendszerek már nem tudnak vele lépést tartani. Annak, amit akkor lehetséges következményként felvázolt, jó részét ma már a mindennapjainkban tapasztaljuk. De más fontos állítást is megfogalmazott ebben az írásában – például itt olvasható az egyik gyakran idézett gondolata: „A fejlődés ellen nincs gyógymód”. Arra is rámutat, hogy az ember a veleszületett képességei által eddig minden megpróbáltatáson túljutott, és a jövő kihívásaihoz is ezekre az emberi tulajdonságokra lesz szükség: türelem, rugalmasság, intelligencia.

Fotók: Kurucz Árpád/Magyar Kultúra magazin